Vehetnék új harisnyát Catalinának anélkül, hogy lemondanék a vacsorafogyasztásról.

Vásárolt egy takarékszámlát is.

Gabriel soha nem kérdezte meg, mire költi a fizetését.

Catalina elkezdte kísérni a legelőre, mindig anyja engedélyével. Megtudta a kanca nevét, Paloma, és portrét rajzolt róla hatalmas szempillákkal és öt lábbal.

Gabriel a számlakönyv mellett hagyta.

További rajzok érkeztek: a ház, a kakas, egy ló, ami úgy nézett ki, mint egy mérges asztal.

Elena felfedezte, hogy Gabriel egy dobozban tartja őket.

Nem szólt semmit. Csak gondosan elrendezte őket.

Egyik délután három tányért talált a konyhaasztalon.

Catalina levette a sajátját a tálcáról, amit általában a kis házba vittek.

„A vacsorádat egyedül hagyjuk, amikor elmegyünk” – magyarázta.

Elena elkezdte leszedni a tányérokat.

– Elnézést. Tudja, hogy foglalt az asztalunk.

Gábriel kihúzott egy széket.

– Három embert és három vacsorát látok. Úgy tűnik, a beszámolók helyesek.

Catalina szinte az egész étkezés alatt beszélt. Gabriel hibát követett el, amikor megkérdezte, miért tüsszentett Paloma, és egy olyan beszámolót kapott, amely azzal kezdődött, hogy mi történt hajnal előtt.

Elena sietség színlelése nélkül figyelte, ahogy hallgatja.

Aztán, miközben a mosogatnivalót szárították, így szólt hozzá:

– Értesítheted őt, ha zavar téged.

– Ami sokkal jobban zavar, az egy olyan ház, ahol senki sem beszél.

A lány az üres étkező felé nézett.

Attól az estétől kezdve Catalina készenlétben hagyta a kanalát, még akkor is, amikor a férfi későn érkezett.

Június hosszú napokat, port az ablakokon és apró, közös szokásokat hozott.

Gabriel konzultált Elenával, mielőtt megvette volna a kellékeket. A lány lemérte a zsákokat, és visszaküldte azokat, amelyek nem egyeztek meg a nyugtával.

„Régebben azt hittem, hogy a számítások elég pontosak ahhoz, hogy korrigálják” – jegyezte meg.

– A boltos szerint valószínűleg azok voltak.

Gábriel hangosan felnevetett.

Elena felnézett, és meglepődött, mennyire élvezte a férfi hallgatását.

Amikor hideg volt a reggel, tűzifa volt az ajtaja mellett. Ha Gabrielnek beszélnie kellett vele, kopogott és várt, még akkor is, ha az ajtó nyitva volt.

Egyik délután azon kapta, hogy éppen Catalina cipőjét javítja.

– Arra gondoltam, hogy elviszem a faluba.

„Még mindig kell egy cipész. Addig is ez megteszi.”

Nem várt köszönetet. Eltette a szerszámait és visszament a karámba.

Elena egy pillanatig a varrást bámulta.

A következő héten, amikor Gabriel kabátjáról leesett egy gomb, felvette, mielőtt a deszkák közé esett volna.

– Hagyd rám vacsora után.

– Tudok gombot varrni.

– Tudom. Más is megvarrhatja.

Ránézett.

Elena most először érezte úgy, hogy szavai többet mondtak, mint amennyit szándékozott.

Júliusban egy fényképet talált egy polcon. Egy világos színű ruhákba öltözött fiatal nő ünnepélyes arckifejezéssel nézett a kamerába.

Azon az éjszakán Gabriel észrevette a tekintetét.

–Teresának hívták. Összeházasodnánk.

Elena letette a csészét, amit törölgetett.

– Nem kell nekem elmagyaráznod.

– Három héttel később megbetegedett.

A ház megőrizte a közösen hozott döntéseiket: a függönyöket, a tálalószekrényt, a helyet, ahová egy citromfát terveztek ültetni.

Miután elvesztette, Gabriel munkával töltötte ki a napjait.

– Az emberek abbahagyták a hogylétem kérdezgetését, amikor már elég elfoglaltnak tűntem.

Elena bólintott.

– Andrés után mindenkinek volt megoldása számomra. Eladni ezt, odaköltözni, Catalinát odaadni rokonoknak, amíg berendezkedem. Végül úgy éreztem, hogy az életem egy teher, amitől mások meg akarnak szabadulni.

Addig beszélgettek, amíg a lámpának olajra nem volt szüksége.

Catalina elaludt egy székben, a babáját ölelve.

Gábriel ránézett.

– Soha nem szakítja félbe, amikor az apjáról beszél.

–Nem akarom, hogy azt higgye, fáj nekünk, többieknek, ha emlékezünk rá.

Teresa fényképére szegezte a tekintetét.

Azon az estén lámpával kísérte Elenát a kis házba.

Amikor elbúcsúztak, azt kívánta, bárcsak hosszabb lett volna az út.

Röviddel ezután egy vasárnap elmentek a patakhoz. Tortillát, sajtot és konzerv őszibarackot hoztak.

Catalina köveket keresett, míg Elena egy nyárfa alatt ült és egy sérült sarkát pihentette.

– Idehoztad Teresát?

– Egyszer. Azt mondta, tehetsége van ahhoz, hogy olyan helyeket válasszon, ahol nincs kényelmes ülőhely.

Elena letelepedett egy gyökérre.

– Figyelmes asszony volt.

Gabriel átnyújtott neki egy összehajtogatott takarót.

Visszafelé menet Catalina elaludt közöttük. A férfi lelassított ott, ahol az ösvény kövekkel volt tele.

Elena a gyeplőt markoló kezére nézett, és hasonló vasárnapokat képzelt el.

A gondolat olyan mély boldogsággal töltötte el, hogy azonnal félelmet érzett.

Augusztusban Gabriel felajánlotta, hogy folytatja a munkát a télen és a következő évben.

Leírta a feladatokat és a feltételeket. A fizetés és a kis ház még mindig elérhető volt.

Elena időt kért.

Nem gyanakodott a férfi bánásmódjára. Pontosan ez bonyolított mindent: lánya otthona, munkája és érzései mind ugyanattól a férfitól kezdtek függeni.

Azt szerettem volna tudni, hogy választhatom-e anélkül, hogy szükségem lenne rá.

Doña Mercedes válasza szeptemberben érkezett meg.

Egy kis Nombre de Dios-i szálloda nőt keresett a konyha és a felszerelés kezelésére. Mindkettőjüknek szállást és ellátást, egy közeli iskolát és jobb fizetést ajánlottak.

Elena elolvasta a levelet, miközben kint Catalina megmutatta Gabrielnek a ház rajzát egy plusz kéménnyel.

„És honnan jön ebből a füst?” – kérdezte.

– Ahol csak találom – felelte a lány.

A nevetése beszűrődött az ablakon.