2. RÉSZ – A TARTÁSI LAKÁS TITKA
Sofia ajkai remegtek.
Néhány másodpercig nem szólt semmit.
Alexander mozdulatlanul állt vele szemben, míg Marcus a laptop képernyőjén kimerevítette a szállodai felvételt. Carmen arca még mindig látszott a folyosón, a szája a mindent megváltoztató mondat felénél fogva rögzült.
Mielőtt bármi ostobaságot csinálnál, kérdezd meg a lányodat, mit fedezett fel Javier abban a lakásban.
Leültem Sofia mellé, és megfogtam a kezét.
Jegesek voltak az ujjai.
– Drágám – suttogtam –, bármi is legyen az, mondd el nekünk.
Először rám nézett.
Aztán az apjára.
„Hat hónapja találtam valamit a lakásban.”
Alexander arckifejezése kiélesedett.
“Mi?”
Sofia nyelt egyet.
„Van egy tárolórekesz a hálószobában a fal mögött.”
Amióta megérkezett, Alexander most először látszott őszintén meglepettnek.
„Milyen rekesz?”
„Nem tudom, mire építették eredetileg. Véletlenül találtam rá, amikor újrafestettem.”
A padlót bámulta.
„Volt egy laza rész a szekrény mögött.”
Marcus előrehajolt.
„És mi volt odabent?”
Zsófia habozott.
„Egy fémdoboz.”
Sándor arca megváltozott.
Finoman szólt.
Olyan észrevétlenül, hogy Zsófi talán észre sem vette volna.
De megtettem.
Tizennégy évig voltam feleségül ahhoz a férfihoz.
Ismertem az arckifejezéseit.
A félelem másképp látszott Alexander Brookson, mint a hétköznapi embereken.
Nem remegett.
Mozdulatlanná vált.
Teljesen mozdulatlan.
„Milyen színű volt a doboz?” – kérdezte.
Zsófia pislogott.
„Sötétzöld.”
Sándor lehunyta a szemét.
“Apu?”
Újra kinyitotta őket.
„Kinyitottad?”
“Igen.”
Összeszorult a gyomrom.
„Mi volt odabent?”
Sofia a hálószoba ajtaja felé nézett, mintha az, amire emlékezett, valahogy besétálhatna a lakásba.
„Dokumentumok. Fényképek. Egy régi katonai igazolvány. És egy pendrive.”
Marcus lassan Alexander felé fordult.
„Tudtál róla.”
Sándor nem szólt semmit.
A csend felelt helyette.
Felálltam.
„Tudván adtad Sofiának azt a lakást, hogy valamit elrejtettek benne?”
“Nem.”
A válasza azonnal jött.
„Azért adtam Sofiának a lakást, mert anyagilag biztonságban akartam lennie.”
„De tudtad, hogy létezik a fülke.”
“Igen.”
– És a doboz?
Megfeszült az állkapcsa.
“Igen.”
Zsófia rámeredt.
„Miért nem fogadtad el?”
Alexander az ablakhoz lépett.
A reggeli fény kezdett beszűrődni az épületek között. Lent autók haladtak. Valahol valaki egy teljesen átlagos csütörtöki napot kezdett.
A lakásomban a múlt úgy nyílt meg, mint egy sír.
– Azt hittem, üres – mondta Alexander.
Marcus keresztbe fonta a karját.
„Ez nem válasz.”
Sándor megfordult.
„Húsz évvel ezelőtt az a lakás egy Daniel Mercer nevű férfié volt.”
A név semmit sem jelentett nekem.
De Marcus azonnal reagált.
„Viccelsz.”
Sofia közöttük nézett.
„Ki az a Daniel Mercer?”
Márkus válaszolt.
„A hadsereg beszerzési tisztje volt.”
Sándor megrázta a fejét.
“Hivatalosan.”
„És nem hivatalosan?” – kérdeztem.
Alexander szeme elsötétült.
„Egy olyan hálózatot vizsgált, amelyik fedőcégeken keresztül irányított át katonai felszereléseket.”
Éreztem, ahogy hideg fut végig a gerincemen.
„Milyen felszerelés?”
Sándor szünetet tartott.
„Érzékeny berendezések. Kommunikációs rendszerek. Megfigyelő technológia. Olyan dolgok, amiknek soha nem lett volna szabad eltűnniük.”
Marcus halkan hozzátette: „Voltak vádak a mi/@/pons alkatrészeinkkel kapcsolatban is.”
Sofia arcából kifutott a szín.
„A doboz az övé volt?”
„Úgy hittük” – mondta Alexander.
„Kik vagyunk mi?”
Alexander Marcusra nézett.
Marcus lassan kifújta a levegőt.
Aztán becsukta a laptopot.
„Apáddal együtt dolgoztunk a nyomozáson.”
A szoba elcsendesedett.
Zsófia rájuk meredt.
– Partnerek voltatok?
“Egy időre.”
Alexander visszaült a kanapéra.
„A Mercer felvette velünk a kapcsolatot, miután szabálytalanságokat fedezett fel a vállalkozókkal kapcsolatban. Úgy vélte, hogy a beszerzési rendszeren belül valaki jóváhagyott csalárd átutalásokat.”
– Mi történt vele? – kérdezte Zsófia.
Sándor nem válaszolt azonnal.
Marcus megtette.
„Mercer eltűnt.”
Sofia szorítása még erősebben fonódott a kezem köré.
„Eltűnt?”
„A járművét elhagyatva találták” – mondta Marcus. „Később nem történt megerősítést nyert észlelés.”
Sándor elnézett.
A célzás nehézkesen telepedett le a szobában.
Még a gondosan megírt nyelvezet ellenére is mindannyian megértettük, mit jelenthet az eltűnés.
3. RÉSZ – A PADLÓ ALATT LÉVŐ BORÍTÉK
Abban a pillanatban, hogy Daniel Mercer felvett arca eltűnt a tévéképernyőről, a szoba mintha teljesen kiürült volna.
Alexander rám meredt.
Sofia rám meredt.
Marcus rám meredt.
És húsz év óta először nem tehettem úgy, mintha értelmetlen lett volna az esős éjszaka a Kék Kikötő 17-es lakásában.
Ez volt mindennek a kezdete.
– Caroline – mondta Alexander halkan –, mi történt abban a lakásban?
Leültem, mert a térdem már nem tartott meg.
„Vihar volt.”
Alexander arca megfeszült.
„Emlékszem.”
– Külföldön voltál.
“Igen.”
„Szófia alig volt kétéves.”
A lányom lassan leült a kanapéra.
Kényszerítettem magam, hogy folytassam.
„Aznap este tizenegykor valaki kopogott.”
Marcus előrehajolt.
„Dániel?”
„Nem tudtam, hogy ez a neve.”
Alexander tekintete nem vette le az enyémet.
„Milyen nevet használt?”
„Dávid.”
Sándor lehunyta a szemét.
„Ez volt a középső neve.”
Borzongást éreztem.
„Átázott. Ideges volt. Azt mondta, ismer téged a hadseregből.”
„Mit akart?”
„Átadott nekem egy borítékot.”
Sofia suttogta: „Az, amelyik a padló alatt van?”
“Igen.”
Most már tisztábban emlékeztem Daniel arcára.
Nem régi.
Nem ősz hajú.
Fiatal, ijedt, tekintete állandóan az ablak felé vándorolt.
„Azt mondta, hogy ha bárki valaha is érdeklődne Alexander munkássága felől, tagadjam le, hogy ismerem.”
Marcus összevonta a szemöldökét.
“Majd?”
– Valami furcsát mondott.
Alexander rám nézett.
“Mi?”
Nyeltem egyet.
