„Megpróbáltam visszaszerezni az archívumot, mielőtt valaki rosszabb megteszi.”

Sofia a fülhallgatómba súgta: „Hazudik.”

Egyetértettem.

De aztán Carmen valami váratlant mondott.

„A szállodában lévő nők nem az enyémek voltak.”

Sándor megdermedt.

“Mi?”

„Elküldtem egy nőt, hogy megszerezze Sofia aláírását.”

Felrobbant a dühöm.

„Beismered ezt?”

“Igen.”

Egyenesen rám nézett.

„Megfélemlíteni akartam. Semmi több.”

Át akartam lépni a köztünk lévő teret.

Alexander az egyik karjával megállított.

Kármen folytatta.

„Amikor megtudtam, mi történt abban a lakosztályban, tudtam, hogy valaki más is beépült a tervembe.”

Marcus összevonta a szemöldökét.

“WHO?”

Carmen Javierre nézett.

Elsápadt.

„Mondd meg nekik.”

Javier suttogta: „Anya.”

„Mondd meg nekik.”

Alexanderre nézett.

„A hat nő a nagybátyám révén jött.”

Sofia hangja megremegett a fülemben.

„Milyen nagybácsi?”

Javier folytatta.

„A férfi, akiben felnőttem, Rafael Robles volt, és akiben hittem.”

Alexander szeme összeszűkült.

„Él.”

Javier bólintott.

„Thomas Vale Jr. sosem volt d/i/e.”

Carmen a folyó felé nézett.

„A bátyám másfél évvel ezelőtt újra felbukkant.”

„Meridiant akarja” – mondta Marcus.

„Az archívumot akarja.”

Alexander megkérdezte: „Miért?”

„Mert az archívum minden fennmaradt pénzügyi számlát azonosít.”

Marcus halkan káromkodott.

Pénz.

Mindig is pénz volt.

Carmen közelebb lépett.

„Thomas tudta, hogy Sofia nyitotta meg a kocsifelhajtót. Javier elmondta neki.”

Javier szégyellni látszott.

Sofia suttogta: „Persze, hogy így tett.”

Javier a bejárat felé kiáltott: „Szófia, bocsánat!”

Nem válaszolt.

Carmen felé fordult.

„Aznak kellene lenned.”

Alexander megkérdezte: „Hol van Tamás?”

Carmen a rézkulcsra nézett.

– Add ide, és elmondom.

“Nem.”

Egy hang visszhangzott a felső folyosó felől.

Fémkaparás.

Márkus felnézett.

“Mozog!”

A függőlámpa szilánkokra tört.

Sötétség nyelte el a raktárat.

Egy hangos reccsenés hasította meg a levegőt.

Nem ag/u/nshot.

Egy acélgerenda csapódik le felülről.

Szétszóródtunk.

Valaki elvágta a támasztékot.

Alexander egy betonoszlop mögé húzott.

Marcus felkiáltott: „Carmen!”

Nincs válasz.

Aztán Javier felsikoltott.

„Anya!”

Vészvillogó fények gyulladtak fel.

Carmen eltűnt.

Javier egyedül állt.

Egy oldalsó ajtó kitárult.

Alexander megragadta a kabátját.

„Hová tűnt?”

“Nem tudom!”

„Ki van még itt?”

Javier felfelé bámult.

Elsápadt az arca.

Egy férfi állt a kifutón.

Idősebb.

Széles vállú.

Ezüst a halántékoknál.

A hasonlóság a fiatal „Rafael” fényképével félreérthetetlen volt.

Thomas Vale Jr.

Lassan tapsolt.

– Sógor! – kiáltotta Javier felé.

Javier megremegett.

Tamás elmosolyodott.

„Még mindig csalódást keltő.”

Alexander előrelépett.

„Daniel Mercer.”

Tamás mosolya szélesebbre húzódott.

“Élő.”

A szívem ugrott egyet.

“Ahol?”

Tamás rám nézett.

„Közelebb, mint gondolnád.”

Aztán minden raktár ajtaja becsapódott.

Fém zsalugáterek ereszkedtek le a kijáratok fölé.

Thomas eltűnt a járdáról.

Marcus Alexanderre nézett.

„Be vagyunk zárva.”

Egy felvett hang visszhangzott a hangszórókból.

Tamás.

„Alexander, van nálad valami, ami az enyém.”

Sándor felemelte a kulcsot.

„Ezt komolyan gondolod?”

“Nem.”

Szünet.

Majd:

– Úgy értem, Caroline.

5. RÉSZ – A BEVALLÁS A 317-ES SZEKRÉNYBEN

A szavak visszhangoztak a raktárban.

Úgy értem, Karolina.

Alexander úgy nézett rám, mintha megütötték volna.

„Hogy érti ezt?”

“Nem tudom.”

Thomas hangja visszatért.

„Kérdezd meg tőle, mit adott neki Daniel a boríték előtt.”

Lefagytam.

Sándor látta.

„Karolina.”

Volt még valami más is.

Nem egy tárgy.

Egy mondat.

Egyet elfelejtettem, mert akkoriban semmi értelme nem volt.

Azt suttogtam: „Megkért, hogy jegyezzek meg egy számot.”

Márkus megfordult.

„Milyen szám?”

„731904.”

A raktár hangszórói kattanva kikapcsoltak.

Marcus azonnal előkapta a telefonját.

„Hat számjegyű.”

Sofia hangja hallatszott a fejhallgatóból.

„Lehet, hogy egy kód.”

Sándor összevonta a szemöldökét.

„Mihez?”

Marcus a rézkulcsra nézett.

„317-es szekrény.”

Egy karbantartó alagúton keresztül menekültünk ki a raktárból, amit Marcus egy régi rakodótér mögött talált.

Tamás eltűnt.

Carmen is így volt.

Javier is velünk jött.

Sándor gyűlölte ezt.

Sofia jobban utálta.

Amikor meglátta Javiert kint, az arca megfejthetetlenné vált.

Egy lépést tett felé.

„Szófia.”

„Ne tedd.”

Megállt.

„Sosem akartam, hogy bántsanak.”

– Kint álltál az ajtó előtt.

Megtelt a szeme.

„Féltem.”

Egyszer nevetett.

Törött.

„Én is.”

Javier lenézett.

„Sajnálom.”

Zsófia közelebb lépett.

„Nem. Sajnálod, mert a terv kudarcot vallott.”

„Ez nem igaz.”

„Azért jöttél feleségül, mert a családod az otthonomat akarta.”

“Először.”

Mindenki lefagyott.

Zsófia bámult.

“Először?”

Javier hangja elcsuklott.

„Anyám szándékosan hozott össze minket.”

Zsófia lehunyta a szemét.

„De beleszerettem.”

Újra kinyitotta őket.

„Nem használhatod a szerelmet arra, hogy eltöröld azt, amit tettél.”

Nem volt válasza.

És ez volt az a pillanat, amikor Sofia minden fontos szempontból megszűnt Javier Robles felesége lenni.

Elautóztunk az Union Station-höz.

Marcus már megerősítette, hogy a 317-es szekrény még mindig létezik egy hosszú távú tárolórészlegben.

Az állomás zsúfolásig megtelt esti ingázókkal.

Emberek rohantak el mellettük kávéval, poggyászokkal, gyerekekkel, hétköznapi gondokkal cipelve.

Húsz évnyi titkot cipelve haladtunk át rajtuk.

A 317-es szekrény egy sor újabb egység mögött állt.

Alexander behelyezte a rézkulcsot.

Semmi.

– Kód – suttogta Marcus.

Egy billentyűzet világított.

Beírtam:

A zár kattant.

Belül egy kis fekete tok volt.

Marcus óvatosan felemelte.

Nincsenek vezetékek.

Nincs nyilvánvaló csapda.

Kinyitotta.

Belül egy kazettás magnó, számos dokumentum és egy régi katonai érem feküdt.

Alexander átvette az érmet.

„Dánielék.”

Alatta egy kézzel írott üzenet volt.

ELŐSZÖR A FELVÉTEL LEJÁTSZÁSA.

Marcus behelyezte a kazettát.

Daniel fiatalabb hangja betöltötte a kis raktárhelyiséget.

„Ha ezt a felvételt lejátsszák, akkor Elena vagy Thomas visszatért.”