– A húgod küldött… Azt mondta, férjre van szükséged – suttogta a cowboy.
Chihuahua, Mexikó, 1891.
– A húgod küldött. Azt mondta, férjre van szükséged.
Az ecset kiesett Matilde Serrano kezéből, és a kis ruhaboltjának fa padlójára esett.
A nő néhány másodpercig mozdulatlanul állt az idegen előtt, aki szinte az egész ajtót betöltötte. Magas volt, széles vállú és napbarnított bőrű. Kopott kalapot szorított a mellkasához, sötét szemei pedig impozáns megjelenése ellenére türelmet tükröztek.
Matilde az utca felé nézett.
Doña Remedios, a pékség tulajdonosa abbahagyta a kosarak pakolgatását. Két nő távozott a templomból, beszélgetőt színlelve figyelték a jelenetet. Még a postás is lelassított.
Matilde becsapta az ajtót.
– Ismételd meg, amit az előbb mondtál.
A férfi nyelt egyet.
– Gabriel Navarro vagyok. Nyolc hónapig dolgoztam a sógorod Puebla melletti farmján. A húgod, Jacinta, beszélt velem, és megkért, hogy találkozzam vele.
– Pueblából Santa Rosalíába?
-Igen.
– Hozzám feleségül jönni?
– Előbb megismerni őt.
Matilde keresztbe fonta a karját.
– Ez nem sokat javít a magyarázaton.
Gabriel idegesen forgatta a kalapot a kezében.
– A nővéred azt mondta, hogy felépítetted magadnak az életet, hogy van egy elismert üzleted, és hogy nem fogadod el, hogy bárki parancsolgasson neked. Azt is mondta, hogy annyira hozzászoktál, hogy mindent egyedül intézel, hogy soha nem ismernéd el, ha fáradtnak éreznéd magad.
– A nővérem túl sokat beszél.
– Ebben egyetértünk.
A válasz olyan őszinte volt, hogy Matilde majdnem elmosolyodott, de visszafogta magát.
31 éves volt, és négy éve élt Santa Rosalíában, egy észak-chihuahua-i bányászvárosban. Miután nem volt hajlandó feleségül menni egy querétarói kereskedő fiához, az apja figyelmeztette, hogy egyetlen tisztességes nő sem hagyná el a családját azért, hogy egyedül indítson vállalkozást.
Matilde mégis megcsinálta.
Megtakarításaiból kibérelt egy üzletet, vett egy használt varrógépet, és bányásznadrágok javításával kezdte. Szakértelme apránként a régió legjobb varrónőjévé tette. A nők menyasszonyi ruhákat rendeltek hozzá. A munkások strapabíró ingeket kértek tőle. Minden karácsonykor egy fillér nélkül varrt ruhákat a legszegényebb családok gyermekeinek.
Nem volt szüksége férjre.
Ez volt az, ami éveken át ismétlődött.
– Mit remél nyerni mindebből, Navarro úr?
Gábriel felnézett.
— Lehetőség az újrakezdésre.
Elmondta neki, hogy egy zacatecasi árvaházban nőtt fel. 14 éves kora óta mások farmjain dolgozott, lovakat gondozott és kerítéseket javított. Eleget megtakarított egy kis földdarabra, de soha nem talált olyan helyet, ahol szívesen lakott volna.
– A sógorod ajánlotta fel nekem a művezetői állást – magyarázta. – Jó munka volt, de akkor is egy másik ember álmát építettem volna. Jacinta mesélt nekem erről a földről, a boltjáról és rólad. Azt gondoltam, talán találok itt valami magamét.
– És egy ismeretlen nő leírása alapján döntött úgy, hogy átutazza a fél országot?
– Nem csak ezért.
Gábriel elővett egy összehajtogatott levelet a zsebéből.
Matilde azonnal felismerte Jacinta kézírását.
„Kedves Gabriel! A húgomnak nincs szüksége senkire, aki megmenti. Szüksége van valakire, aki nem próbálja meg elhomályosítani a fényét. Ne ígérj neki könnyű életet. Ígérd meg neki, hogy soha nem kell összezsugorodnia ahhoz, hogy te nagynak érezd magad.”
Matilde kétszer is elolvasta a mondatot.
– Jacintának nem volt joga.
– Megkérhetsz, hogy menjek el. Van pénzem a visszaútra.
Gábriel nyitotta ki az ajtót.
„Nem azért jöttem ide, hogy nyomást gyakoroljak rád, vagy hogy aláássam a hírnevedet. A panzióban maradok. Keresek munkát, és maradok néhány napig. Ha nem akarsz többé látni, tiszteletben fogom tartani a döntésedet.”
Matilde a porlepte csizmájára nézett. Az a férfi hetek óta utazott mindenféle garancia nélkül.
– Santa Rosalíának mindig szüksége van munkásokra – mondta végül. – Maradhatsz, amíg nem találsz munkát. De ezt ne vedd ígéretnek.
-Én nem fogom megtenni.
– És ne szólíts többé Mrs. Serranónak. Úgy érzem magam tőle, mintha 70 éves lennék.
Gábriel elmosolyodott.
– Akkor hívhatsz Gabrielnek.
Másnap munkát kapott Don Eusebio Lara fűrészmalmánál. Még a hét vége előtt megjavított egy eltört csigát, megnyugtatott két elszabadult lovat, és rávette a tulajdonost, hogy erősítse meg a platformot, amely könnyen ráomolhatott volna a munkásokra.
Minden délután, munka után, elmentem Matilde boltja mellett.
Soha nem maradt sötétedés után. Nem ment be, ha vendégek voltak a nőnél. Néha segített neki cipelni az anyagot. Máskor az ablaknál ült és olvasott, miközben a nő varrt.
Gabriel néma jelenléte nem árasztotta el Matilde terét.
Ettől kevésbé volt üres.
Egyik délután, miközben egy zöld ruhát helyeztek a próbababára, észrevette a varrást a nyakkivágáson.
– Az anyám így varrt szokott.
Matilde ránézett.
– Azt mondta, hogy árvaházban nőtt fel.
– Csak arra emlékszem, hogy egy asztal fölé hajolt. Ötéves voltam, amikor meghalt. A hangjára nem emlékszem, de a kezére igen.
Matilde óvatosan megérintette az anyagot.
– Néha a kezek őrzik meg azt, amit az emlékezet elveszít.
Gabriel olyan érzelemmel nézett rá, amit nem is próbált leplezni.
A következő hetekben elkezdtek együtt sétálni vasárnaponként. A férfi megmutatott neki egy darab földet a város szélén, egy patak mellett, mesquite fákkal körülvéve.
„Lovakat szeretnék tenyészteni” – mondta. „Nem egy nagy ranchra vágyom. Csak egy jól karbantartott helyre.”
