Gabriel bevallotta, hogy Jacinta több régi levelet talált az apjától hónapokkal korábban. Ezek a levelek egy Laureano felé fennálló adósságot és egy rejtett dokumentumot említettek, amely bizonyította, hogy a forrás jogszerűen a két lányáé volt.
Jacinta gyanította, hogy Laureano figyeli a levelezését. Ezért küldte Gabrielt anélkül, hogy elmondta volna neki a teljes igazságot.
– Azért jöttél, hogy megvédj?
– Először is, igen.
Matilde úgy érezte, nem kap levegőt.
– Szóval minden egy hazugsággal kezdődött.
–Egy titokkal kezdődött. Ami ezután történt, az valóságos volt.
– El kellett volna mondanod.
– Jacinta megígértette velem, hogy megvárom, amíg megtalálom a dokumentumot.
Matilde válasz nélkül távozott.
Másnap reggel újabb táviratot kapott. Ezúttal aláírás nélkül.
„A NŐVÉRE NEM BETEG. AZ ELSŐ ÜZENET HAMIS VOLT. NE BÍZZ LAUREANOBAN.”
Matilde elvitte az újságot a politikai vezetőhöz, de ő azt állította, hogy egy névtelen távirat semmit sem bizonyít.
Gábriel tárgyalását hétfőre tűzték ki.
Előző éjjel vihar lepte el Santa Rosalíát. Matilde egyedül maradt sátra romjai között, és keresgélte a megmaradt holmikat.
A leégett varrógép alatt egy laza deszkát talált.
Felidézte, hogy az özvegy, Teresa azt mondta neki, hogy a korábbi tulajdonos ott őrzi „azokat a titkokat, amelyeket nem bízott a bankokra”.
Matilde felemelte a fát.
Volt benne egy fémdoboz.
Tartalmazta a forrás eredeti dokumentumát, számos levelet az apjától, valamint egy Laureano által aláírt nyugtát. Évekkel korábban Laureano kölcsönadott pénzt Matilde apjának. Biztosítékként ideiglenesen átadta a vízjogokat, de a tartozást teljes egészében kifizették.
Laureano elrejtette a nyugtát, és a férfi halála után megpróbálta birtokba venni az ingatlant.
A levelek között volt egy Matildának címzett is:
„Lányom: Tudom, hogy soha nem fogod megbocsátani a keménységemet. Amikor elmentél, úgy tettem, mintha szégyellném magam, de titokban csodáltam a bátorságodat. A forrás a tiéd és Jacintáé. Ne hagyd, hogy Laureano megtévesszen.”
Matilde a megfeketedett földön sírt.
Az apja két évvel korábban halt meg anélkül, hogy valaha is kibékült volna vele. Egész idő alatt azt hitte, hogy az apja szégyennek tartja.
Hajnalban Matilde megérkezett a bíróságra a dobozzal.
Laureano nem mutatott félelmet.
– Azokat a papírokat a kérője hamisíthatta.
Aztán kinyíltak az ajtók.
Jacinta férje és Teresa Rojas, az üzlet korábbi tulajdonosa kíséretében lépett be.
Matilde a húga felé rohant.
– Azt mondták nekem, hogy beteg vagy!
– Laureano elfogta a leveleidet és elküldte a hamis táviratot. Amikor Gabriel abbahagyta az írást, rájöttünk, hogy valami történt.
Jacinta bemutatta az apja által megőrizett leveleket. Teresa azt vallotta, hogy Laureano évek óta kereste az eredeti dokumentumot, és azzal fenyegette, hogy elveszi tőle az ingatlant, mielőtt eladja Matildének.
De a legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor Don Eusebio, a fűrészmalom tulajdonosa, bevitte az egyik munkását.
A férfi bevallotta, hogy Laureano fizetett neki, hogy felgyújtsa a boltot és bizonyítékot helyezzen el Gabriel szobájában. Beleegyezett, hogy beszéljen, mert Laureano nem volt hajlandó odaadni neki a megígért pénz fennmaradó részét.
A politikai vezető elrendelte Gabriel szabadon bocsátását, Laureano letartóztatását gyújtogatás, csalás, hamisítás és összeesküvés miatt.
Amikor levették róla a bilincset, Gabriel Matilde-ot kereste a tömegben.
Mozdulatlan maradt.
– Nem hibáztatnálak, ha azt akarnád, hogy elmenjek – mondta. – Az igazat kellett volna mondanom már az elején.
– Igen, meg kellett volna tenned.
Gábriel lesütötte a tekintetét.
– Miután megtettem a vallomásomat, az első vonattal szállok fel.
Matilde közeledett.
– Egy égő épületen is átkeltél, hogy megments.
– Bármelyik tisztességes ember megtette volna.
– Nem. Sok tisztességes ember félt volna.
Megfogta a kezeit.
–Dühös vagyok rád. Időre lesz szükségem, hogy újra teljesen megbízzak benned. De az, hogy dühös vagyok, nem jelenti azt, hogy már nem szeretlek.
Gábriel felemelte a fejét.
-Szeretsz engem?
– Ez engem is felháborít.
Elfojtott nevetést hallatott, miközben könnyek jelentek meg a szemében.
– Tudok várni.
– Túl messzire utaztál ahhoz, hogy most elmenj.
A vízjogok egy részének vasútnak történő eladásából származó pénzből Matilde újjáépítette az üzletet. Nem volt hajlandó feladni az üzletet. Ehelyett egy nagyobb műhelyt hozott létre, négy fiatalembert alkalmazott a faluból, és több bányászözvegyet tanított varrni.
Gábriel megvette a patak melletti földet.
A következő hónapokban lassan visszanyerték a bizalmukat. Nem voltak többé titkok. Gabriel megmutatta neki az összes levelet, amit kapott. Matilde minden aggodalmát megosztotta vele, még azokat is, amelyeket korábban egyedül cipelt volna.
Egy évvel a tűzvész után Gabriel elvitte az új műhelybe. Egy próbababán egy elefántcsont ruha lógott, amelyet Matilde sok éjszakán át hímzett.
„Ez egy ügyfélnek szól?” – kérdezte.
-Igen.
-WHO?
– Egy nagyon makacs nő, akinek túl sokáig tartott megérteni, hogy a függetlenség nem azt jelenti, hogy szeretet nélkül él.
Gábriel szóhoz sem jutott.
Matilde elővett egy apró ezüstgyűrűt.
– A nővérem küldött, hogy férjre van szükségem. Azt hiszem, tévedett.
Gábriel arca elvesztette a színét.
Mosolygott.
– Nem férjre volt szükségem. Rád volt szükségem.
A mesquite fák alatt, a patak partján házasodtak össze. Jacinta végigsírta a szertartást, Matilde pedig nevetve azzal vádolta, hogy ő Mexikó legkoccanósabb asszonya.
