1. RÉSZ

„Ha a szüleid a szokásos ruhában jönnek, legalább ültesd le őket a vendégeimtől távol. Nem akarom, hogy a buli úgy nézzen ki, mint egy nyugdíjasotthon.”

Valéria mozdulatlanul állt a tükör előtt.

Mauricio egy nagyon drága óra igazgatása közben mondta ezt, ugyanolyan természetességgel, mint ahogyan valaki az időjárásról szokott nyilatkozni.

Majdnem öt éve voltak házasok. A harmincöt éves Mauricio egy kis rendezvényszervező irodát vezetett Guadalajarában, amelyet a semmiből épített fel. A harminchét éves Mauricio értékesítési vezető volt egy zapopani luxusautó-kereskedésben. Egy tágas lakásban éltek Providencia városában, amelyet apjától örökölt, egy fekete terepjárót vezettek, és olyan életet éltek, ami a közösségi médiában tökéletesnek tűnt.

Az egyetlen probléma Valeria szülei voltak.

Rogelio és Elena nyugdíjasok voltak. Évtizedekig dolgoztak egy autóalkatrész-gyárban El Saltóban, és egy szerény házban éltek Tonalában. Nem utaztak Európába, nem beszéltek drága borokról, és nem cseréltek autót kétévente. Legnagyobb büszkeségük az volt, hogy egyetlen lányuk egyetemi tanulmányait anélkül fizették, hogy egy fillérrel is tartoztak volna senkinek.

Mauricio számára ez „ambíció nélküli emberekké” tette őket.

Patrícia, az édesanyja számára pedig ez még rosszabb volt.

– Édesanyád egészen jól megőrződött ahhoz képest, amit él – jegyezte meg Patricia minden alkalommal, amikor meglátogatták Elenát. – Gondolom, az is segít, hogy ennyi felelősség nélkül él.

Valeria évekig úgy tett, mintha nem hallaná.

Az ötödik házassági évfordulót egy elegáns andaresi étteremben ünnepelték volna. Mauricio külön termet foglalt élőzenével és egy olyan menüvel, ami többe került, mint amennyit Valeria szülei hónapok alatt elköltöttek.

Nem volt évfordulója ez neki.

Kiállítás volt.

„Ott lesznek az igazgatók, a fontos ügyfelek, azok az emberek, akik ajtókat nyithatnak meg előttem” – ismételte meg. „Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen.”

Három nappal a buli előtt Mauricio furcsán aggodalmas arckifejezéssel ért haza.

– Rendben, ki kell húznod egy problémából.

-Mi történt?

– Elakadt egy üzlet az ügynökségnél. Van egy büntetésünk egy beszállítóval, és ha ma kifizetjük a részét, akkor betartanak egy hatalmas szerződést. A főnököm azt mondta, hogy aki tőkét fektet be, az később jutalékot kap.

Valéria összevonta a szemöldökét.

-Mennyi?

Mauricio várt néhány másodpercet.

– Négyszázhúszezer peso.

Valeria személyes megtakarítási számláján szinte csak ez volt.

– Miért fizetne egy alkalmazott céges büntetést?

– Mert nem érted, hogyan működnek ezek az üzletek – felelte ingerülten. – Ez egy lehetőség. Egy hónapon belül mindent visszafizetek, méghozzá nyereséggel.

Aztán meglágyította a hangját.

– A férjed vagyok. Bízol bennem, vagy nem?

Ez a mondat eldöntötte a sorsát.

Valéria intézte az átutalást.

Azon az estén Mauricio mosolyogva tért vissza.

– Rendben. Megmenekültünk. Meglátod, ez jó pénzt fog nekünk keresni.

De másnap Valeria felhívta Marianát, a legjobb barátnőjét és ügyvédjét.

– Nem tudom, miért, de valami nem stimmel.

Mariana közvetlen volt.

– Akkor ellenőrizd.

Valeria felhívta az ügynökséget, és egy szervezőnek adta ki magát, aki egy céges flotta szállítási határidejét szerette volna megtudni. Néhány perc múlva sikerült beszélnie az értékesítési vezetővel.

—Volt-e mostanában bármilyen problémája a beszállítókkal? Volt-e jelentős büntetése?

A férfi halkan felnevetett.

– Épp ellenkezőleg. Ez a hónap tökéletes volt számunkra. Nincsenek felfüggesztett műtéteink.

Valeria érezte, hogy kihűl a keze.

– Tehát egyetlen menedzsernek sem kellett pénzt befizetnie egy szerződés megmentéséhez?

– Természetesen nem. Az teljesen szabálytalan lenne.

Valéria letette a telefont.

Majdnem egy percig bámulta a mobiltelefonja képernyőjét.

Mauricio hazudott neki.

Négyszázhúszezer pesót fogadott el, pontosan tudván, mit csinál.

És a legrosszabb nem a pénz elvesztése volt.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy rájött, hogy a férjének kétségbeesetten szüksége van erre az összegre valamire, amiről nem mondhat el neki.

Azon az estén úgy döntött, kideríti, hogy miért.

És még mindig nem tudtam, hogy hajnalra valami sokkal rosszabbra bukkanok, mint egy egyszerű hazugság.

2. RÉSZ

Mauricio hajnali egy óra körül elaludt.

Valeria újabb húsz percet várt.

A mobiltelefonja az asztalon volt.

Tudta a jelszót, mert évekkel korábban már megadta neki a férfi.

„Nincsenek titkok közöttünk” – mondta neki akkor.

Ez a kifejezés most viccnek tűnt.

Valeria megnyitotta a banki alkalmazást.

Négyszázhúszezer peso átutalási összegét találta meg.

Úti cél: Germán Lozano.

Aztán mások is megjelentek.

Harmincezer.

Ötvenezer.

Huszonötezer.

Hatvanezer.

Az elmúlt néhány hónapban Mauricio több mint hétszázezer pesót küldött ugyanennek a férfinak.

Valeria megnyitotta a beszélgetést.

A magyarázatot egy barátjával, Césarral folytatott beszélgetés során találta meg.

„Már így is nagy bajban vagyok. Tartozom Germánnak, és péntekig adott nekem haladékot.”

„Megmondtam, hogy hagyd abba a szerencsejátékot.”

„Azt hittem, visszaszerezhetem, amit elvesztettem.”

„Add el a teherautót.”

„Kizárt. A teherautó nélkül elveszítem a megítélésemet.”

Lejjebb megtalálta az üzenetet, ami végre összetört benne valamit.

„Valeria teljesen bedőlt a beszállító történetének. Már kifizettem a sürgős részt. Most kisebb összegekben fogok fogadni, amíg felépülök.”

Valeriának a földön kellett ülnie.

Sikeres férje eladósodott a szerencsejáték miatt.

És Patricia tudta ezt.

Egy másik üzenetben Mauricio ezt írta:

„Anyukám már többször is segített nekem. Többet nem tud kiszedni belőlem.”

Reggel hatkor Valeria felhívta a szüleit.

–Anya, kérdeznem kell valamit. Kért már tőled Mauricio pénzt?

Csend volt a túloldalon.

– Miért kérdezed?

-Válaszolj nekem.