Elena végül bevallotta.

Mauricio közel egy éven át többször is felkereste őket azzal, hogy átmeneti problémái vannak a tandíjakkal, a hitelekkel és az autóhitel törlesztőrészleteivel. Arra kérte őket, hogy ne szóljanak Valeriának, hogy „ne aggódjon miatta”.

Rogelio és Elena majdnem kilencvenezer pesót adtak neki a megtakarításaikból.

– Azt hittük, segítünk neki előrébb jutni – mormolta Elena. – Ő a férjed.

Valéria lehunyta a szemét.

A szülei, akiket Mauricio a háta mögött szegénynek nevezett, finanszírozták a hazugságát.

– És mi lesz azzal a borítékkal, amit holnap akarnak nekünk adni?

Elena ismét hallgatott.

– Ez ötezer peso. Szerettünk volna nekik adni valamit az évfordulójukra. Nem sok, de…

– Ne mondd, hogy kicsit, anya.

Valeria dühös könnyekkel a szemében tette le a telefont.

Aztán döntést hozott.

A bulit nem mondanák le.

Mauricio meg akarta mutatni a tökéletes családját.

Megvenném.

Másnap a szoba megtelt Mauricio üzlettársaival, kollégáival és barátaival. Patricia egy fekete dizájnerruhában érkezett, és a pohárköszöntőjét „előkelő családokról”, „hagyományokról” és „meglepő vezetéknevekről” beszélve kezdte.

Valeria szülei diszkrétek maradtak a háttérben.

Elena ugyanazt a sötétkék ruhát viselte, amit évek óta különleges alkalmakkor hordott. Rogelio egy új inget viselt, amit a lánya vett neki.

Desszert előtt Elena odalépett a főasztalhoz.

– Gyerekek, ez nektek szól.

Átadott Mauriciónak egy kis borítékot.

Kinyitotta.

Látta az ötezer pesót.

És megváltozott az arckifejezése.

– Komolyan mondod?

Elena zavartan elmosolyodott.

– Nem sok, de szeretettel rakjuk össze.

Mauricio szárazon felnevetett.

— Ötezer peso.

Patricia a pénzre nézett, és halkan felnevetett.

– Hát, mindenki a lehetőségeihez mérten adakozik.

Valeria érezte, hogy felforr a vér a vérben.

De Mauricio még nem fejezte be.

– A szüleid túl messzire mentek – mondta Valeriának elég hangosan ahhoz, hogy több vendég is hallja. – Eljönnek egy olyan helyre, ami egy vagyonba kerül, és mégis ezt a fillért adják nekünk.

Rogelio felállt.

– Nem akartunk megbántani.

– Nos, megtették.

Mauricio kivette a bankjegyeket a borítékból.

– Tartsd ezt szem előtt.

És mindenki előtt odadobta a pénzt Elenának.

Az egyik bankjegy a vállának csapódott, mielőtt a földre esett.

– Nincs szükségem éhező emberek alamizsnájára.

A szoba elcsendesedett.

Patrícia elmosolyodott.

Valeria először az anyjára nézett, majd a padlón szétszórt bankjegyekre, végül pedig a férjére.

Nem sikított.

Nem sírt.

Felállt, odalépett a mikrofont tartó zenészhez, és kinyújtotta a kezét.

– Add kölcsön, kérlek.

Mauricio elsápadt.

– Valéria, ülj le!

Bekapcsolta a mikrofont.

– Nem, Mauricio. Most én jövök.

És amikor Patricia meglátta menyének arckifejezését, abbahagyta a mosolygást.

3. RÉSZ

– Mielőtt folytatnánk a bulit – kezdte Valeria –, szeretnék külön köszönetet mondani két embernek.

Az egész szoba néma maradt.

Valeria a szüleire mutatott.

-Őket.

Elena szeme még mindig könnyes volt. Rogelio mellette állt, arca megkeményedett.

– A férjem épp most nevezett „éhezőnek” két embert, akik több mint harminc évig dolgoztak azért, hogy taníttassák a lányukat, kifizették a házukat, és anélkül érték el a nyugdíjas éveket, hogy egy fillérrel is tartoztak volna senkinek.

Mauricio megpróbált felkelni.

– Elég volt ebből, Valéria.

– Nem. Még csak most kezdjük.

Elővette a mobiltelefonját.

– Mert kiderült, hogy ezek az „éhezők” már majdnem egy éve kölcsönadnak neked pénzt.

Mauricio mozdulatlan maradt.

Patricia kissé kinyitotta a szemét.

– Kilencvenezer peso – folytatta Valeria. – Ennyit adtak neked titokban a szüleim, mert azt mondtad nekik, hogy nehéz időszakon mész keresztül a munkahelyeden.

Elena a vejére nézett.

– Nem az autó miatt volt?

Valéria lassan megrázta a fejét.

– Nem, anya.

Mauricio elvesztette a színét.

– Valeria, te nem tudod, miről beszélsz.

– Tudom én tökéletesen.

Aztán megemlítette a nevet.

—Germán Lozano.

Patrícia elsápadt.

Ez a reakció elég volt.

Néhány vendég elkezdett egymásra nézni.

„Ki az a Germán?” – kérdezte Mauricio egyik kollégája.

Valéria egyenesen ránézett.

– A férfi, akinek a férjem a szerencsejáték-adósságait törlesztette.

Mormogás futott végig a szobán.

– Ez hazugság – mondta Patricia.

– Az is hazugság, hogy többször is kölcsönadtál neki pénzt?

Az asszony kinyitotta a száját, de nem válaszolt.

– Tegnap Mauricio négyszázhúszezer pesót kért tőlem, mondván, hogy az autókereskedésnek problémája van egy beszállítóval. Átutaltam neki a pénzt. Ma a saját cégénél megerősítettem, hogy ez a probléma soha nem is létezett.

Mauricio ökölbe szorította a kezét.

– Átnézted a cuccaimat.

– Igen. Miután rájöttél, hogy hazugsággal megloptál tőlem valamit.

– Nem loptalak el! Te vagy a feleségem!

Ez a kifejezés újabb morgást váltott ki.

Valeria keserű mosolyt eresztett meg.

– Milyen furcsa. Az én pénzem a „miénk”, amikor fogadásokat kell fizetned. De a szüleim pénze alamizsna, amikor úgy gondolod, hogy nem elég.

A padlón heverő bankjegyekre nézett.

Egyenként szedte fel őket.

–Ez az ötezer peso nem a szegénységet jelképezi. Az áldozatot jelképezi. A szüleim minden egyes pesót megspóroltak, ránk gondolva, míg ti több százezer pesót költöttetek arra, hogy fenntartsatok egy olyan képet, ami nem létezik.

Patrícia felkelt.

– A fiamnak nincs szüksége senki támogatására!

Valéria felé fordult.

– Biztonságos?

A nő megdermedt.