A tárgyalás napján Mauricio édesanyja és egy ügyvédje kíséretében érkezett.
Patricia sötét szemüveget viselt, és a szokásos fensőbbséges atmoszféráját sugározta.
Ügyvédje azzal kezdte, hogy Valeria egy neheztelő nő, aki férje magánéleti problémáit szándékozik felhasználni a családi vagyon átvételére.
Mariana letette a bankszámlakivonatokat az asztalra.
– Az ügyfelem nem az örökölt lakásra tart igényt. Nem tart igényt Mr. Mauricio családjához tartozó semmilyen vagyonra. Csak arra a pénzre tart igényt, amelyet hamis információk birtokában utalt át.
Ezután üzeneteket és átutalásokat adott át.
Végül felhívták Germánt.
Amikor Mauricio meglátta, hogy belép, lehajtotta a fejét.
– Lozano úr – kérdezte Mariana –, ismeri Maurició urat?
-Igen.
-Mert?
Germán Mauricióra nézett, mielőtt válaszolt.
—Fogadásokhoz.
Patricia lassan a fia felé fordult.
– Magyarázd el magad.
–Tartokozott nekem pénzzel. Sokkal.
– Mennyit körülbelül?
– Több mint hétszázezer peso különböző időpontokban.
– Kapott négyszázhúszezer dolláros átutalást?
-Igen.
– Ez valamilyen autóipari befektetéssel kapcsolatos volt?
-Nem.
A válasz sokkolóan hatott.
– Egy adósság kiegyenlítése volt a cél.
Mauricio lehunyta a szemét.
Patricia úgy tűnt, nem kap levegőt.
Évekig védte a fiát, mondván, hogy zseniális üzletember, egy Valeria „egyszerű” családjánál felsőbbrendű ember.
Most egy idegen mindenki előtt megerősítette, hogy ennek az elegáns életnek jó részét kölcsönökből, hazugságokból és mások pénzéből tartották fenn.
A végső megállapodás sokkal kevésbé volt dicsőséges, mint ahogy Mauricio hónapokkal korábban elképzelte.
A válás folytatódott.
Valeria lemondott mindenféle vitáról az örökölt lakásról, Mauriciónak pedig el kellett ismernie a négyszázhúszezer pesóval kapcsolatos tartozást, és ki kellett dolgoznia egy visszafizetési tervet.
A teherautót végül eladták, mert már nem tudta fizetni a havi törlesztőrészleteket.
Röviddel ezután elvesztette az állását.
Az autókereskedés nem akart egy olyan értékesítési vezetőt, akit adósságok, konfliktusok és szabálytalanságokkal kapcsolatos vádak vesznek körül.
Patríciának anyagi problémái is kezdődtek.
Évekig úgy költekezett, mintha csak a családnév termelne pénzt. Amikor már nem tudta fenntartani ezt az életmódot, és fia számos adósságát is ki kellett fizetnie, végül eladott egy ingatlant, és Mauricióval egy sokkal kisebb lakásba költözött.
Az a nő, aki gúnyt űzött Valeria szüleinek házából, abbahagyta az elegáns étkezések szervezését.
A barátok, akik mindig Mauriciót körülvették, kezdtek eltűnni.
Fizetett vacsorák, új teherautó és dicsekedhetne kapcsolatok nélkül a feltételezett „előkelő család” gyakorlatilag magára maradt.
Valeria viszont újjáépítette az életét.
Az ügynöksége bővült.
Még két embert alkalmazott.
Jól visszaaludt.
Vasárnaponként visszatért Tonalába, hogy a szüleivel étkezzen.
Rogelio egy kis teraszon grillezett húst, miközben Elena vitatkozott vele, mert Rogelio mindig túl sok tortillát vett.
Azokon a délutánokon nem ittak pezsgőt.
Nem voltak fotósok.
Nem voltak luxusórák.
De Valeria még soha nem érzett ekkora békét.
Majdnem egy évvel később hívást kapott egy ismeretlen számról.
Mauricio volt az.
Fojtottnak tűnt a hangja.
– Rendben… kérdeznem kell valamit.
Néma maradt.
–Próbálok leszokni a szerencsejátékról. Találtam egy támogató csoportot. Kaptam egy használt autók eladásával foglalkozó állást.
-Örülök, hogy hallom.
– Azt akartam tudni, hogy beszélhetnél-e velem. Nem azért, hogy újra összejöjjünk. Én csak… nem tudom. Bocsánatot akartam kérni.
Valéria kinézett az ablakon.
Régóta elképzeltem azt a pillanatot.
Azt hittem, elégedettséget fogok érezni.
Semmi ilyesmit nem érzett.
– Remélem, megváltozol, Mauricio.
– Megbocsátasz nekem valaha?
Valéria várt néhány másodpercet.
– Már megbocsátottam neked.
Megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Akkor talán megtehetjük…
– Az, hogy megbocsátok neked, nem jelenti azt, hogy visszaengedlek az életembe.
Csend lett.
– Vigyázz magadra, Mauricio!
Letette a telefont.
Délután elment a szülei házához.
Elena kávét és édes kenyeret készített. Rogelio egy régi tömlővel küzdött az udvaron.
Valeria letette a táskáját, feltűrte a blúza ujját, és kiment, hogy segítsen neki.
„Mi történt?” – kérdezte az apja.
-Semmi.
– Biztos vagy benne?
Valéria elmosolyodott.
– Igen. Most semmi.
És most először értette meg teljesen, hogy mit tanult meg harmincöt év alatt.
A szegénység soha nem volt jelen szülei kis házában, sem az egyszerű ruháiban, sem abban az ötezer pesóval teli borítékban.
Az igazi szegénység egy olyan férfiban rejlett, akinek színleltetnie kellett magát, hogy fontosnak érezze magát, és egy olyan anyában, aki összekeverte a dolgok árát az emberek értékével.
Lehet, hogy a szüleinek soha nem lesz luxus terepjárójuk.
De volt valamijük, amit Mauricio és Patricia már jóval azelőtt elveszítettek, hogy elfogyott volna a pénzük:
méltóság.
És ez olyan vagyon volt, amit senki sem tudott megvenni.
