A válás után mindent megnyert, és egy pillanatra sem gondolt arra, hogy mit fog tenni ezután.
– Elbúcsúzom Las Golondrinastól. Egy nőnek semmi másra nincs szüksége, mint egy fedélre a feje felett, még akkor is, ha az beázik.
Ernesto Valcárcel Magdalenának tolta az ingatlan-nyilvántartási kivonatokat, és úgy mosolygott, mintha szívességet tett volna neki. Megtartotta a szállítmányozási vállalkozását, a szekereket, az igavonó állatokat és a guanajuatoi házat. A nő közel 200 hektárt kapott vissza, amelyet évek óta elhagyott.
Magdalena felvette a tollat. 34 éves volt, és már hét hónapja próbált véget vetni egy házasságnak, amely már jóval a különválás előtt haldoklott.
– Aláírom. De ne hozz többé döntéseket helyettem.
Ernesto felnevetett. Az ügyvéd úgy tett, mintha a papírjait rendezgetné.
1917-et írtunk. Kint lovas kocsik kavarták fel a port a vas erkélyes épületek előtt. Magdalena a szívéhez szorította a tetteit, és azzal az érzéssel távozott, hogy egy ismerős börtönt szakadékra cserélt.
22 évesen ismerkedett meg Ernestóval. Tíz évvel idősebb volt nála, és olyan magabiztossággal beszélt, mint aki soha nem kért engedélyt. Hitte, hogy ez a magabiztosság megvédi majd. Miután összeházasodtak, rájött, hogy ez a bizalom néha el is némíthatja a hangját.
Tizenegy éven át ő választotta meg, hol lakik, mennyit költ, és kit szórakoztat. Magdalena egy olyan házat gondozott, amelynek a számláiról semmit sem tudott. Amikor Magdalena javasolt valamit, Ernesto azt válaszolta, hogy nem ért az üzleti élethez.
Az árulás egy levél formájában érkezett, amit a kabátjában felejtett. Nem üzleti levelezés volt. Egy másik nő mesélt neki a közös estékről és a tervekről, amikről Magdalena soha nem hallott.
Ernesto nem tagadta.
– Előfordulnak ilyen dolgok. Ne tedd tönkre az életünket egy nézeteltérés miatt.
Magdalena azonban megértette, hogy az élet csak addig marad egész, amíg elfogadja, hogy eltűnjön benne.
Bérelt hintóval érkezett Las Golondrinasba, két bőrönddel és egy mappával. A kocsis egy ferde kapu előtt tette le. Mögötte üres karámok, ledőlt kerítések és egy ház állt, amelynek a tetejének egy része beomlott.
– Biztos benne, hogy maradni akar, asszonyom?
Magdalena az útra nézett. A visszaút azt jelentette, hogy fizetnie kell egy újabb útért, és találnia kell egy másik helyet, ahol úgy érezheti, hogy nem tartozik oda.
-Igen.
Amikor a kerekek zúgása abbamaradt, rájött a tévedésre. Ernesto írással kapcsolatos problémát okozott neki.
Csak két szoba volt használható. A kútban kevés víz volt. A konyhában egy fatüzelésű kályha látszólag egy kevésbé ügyetlen emberre várt. Magdalena megpróbálta begyújtani, amíg a szeme meg nem telt füsttel. Vacsorára száraz kenyeret evett, és ruhában aludt, egy székkel az ajtónak támaszkodva.
A bőröndök egy hétig maradtak a bejáratnál.
Az első este az eladásra gondolt. A második este fékezhetetlenül sírt. A harmadik este kinyitott egy kék jegyzetfüzetet, amit az utazás előtt vett, és listát írt mindarról, amit nem tudott megcsinálni.
Megalázó lista volt. Hosszú idő óta ez volt az első döntés, ami valóban az övé volt.
Az ablaknál állva, a csillagos ég alatt imádkozott Istenhez, hogy adjon erőt a következő napra. Nem kérte, hogy Ernesto megtalálják. Még azt sem kérte, hogy jó legyen a föld. Csak azt kérte, hogy fel tudjon kelni.
Hajnalban két fecske repült át a kút felett.
Magdalena nézte őket, ahogy elmennek. Aztán a csizmáját kereste.
San Miguel del Llanóban olyan embert keresett, aki ismeri a földeket. Néhány szomszéd gúnyolta a városi hölgyet, aki azt színlelte, hogy egy tanya tulajdonosa. Mások az Anselmo Cárdenas nevet adták neki.
61 éves volt, nagy kezei voltak, és egy kis vetőmagboltot vezetett. Engem sem ígért, de végighallgatott.
– Nézhetek. De nem kényszeríthetem a földet, hogy megadja neked, amire szükséged van.
Órákon át járták a birtokot. Anselmo megfigyelte a fákat, megvizsgálta a talajt, és elkérte a régi terveket, amiket Magdalena talált egy szekrényben.
Egy vonal jelent meg a térképen, amely a dombok felé tűnt el.
– Régen egy öntözőárok volt itt.
– Csak köveket láttam.
—Néha a kövek jobban emlékeznek, mint a gazdáik.
Félrehúzták az ágakat, és egy majdnem teljesen elásott öntözőcsatornát találtak. Feljebb fák nőttek, amelyek megőrizték zöldjük más árnyalatát.
Magdalena a megtakarításainak egy részét arra költötte, hogy három férfit béreljen fel a folyó egy szakaszának megtisztítására. Velük dolgozott, gyökereket húzott ki, amíg hólyagok nem keletkeztek rajta.
A negyedik napon nedvesség jelent meg a kövek között. Aztán egy kis vízcsepp jött.
Folytatták útjukat egy forrás táplálta kis patakhoz. Ez nem lett volna elég az egész birtok megművelésére, de eltarthatott volna egy gyümölcsöst és néhány földdarabot, ha bölcsen gazdálkodtak volna a vízzel.
Magdalena lehajolt, és belemártotta az ujjait a vízbe.
– Azt mondta, ez nem fog működni.
Anselmo az öntözőárokra nézett.
– Nem akarta megtudni.
A ház mögött kezdődött. Néhány barázda, egy kerítés, egy kútjavítás. Minden este feljegyezte a kiadásokat és a tanulságokat. Kihúzta a lista első sorát, amikor sikerült meggyújtania a kályhát anélkül, hogy megfulladt volna.
Az első esőzések lecsapásakor kukoricát, babot és zöldségeket vetett. Nem minden termett. Néhány növény elpusztult, mert túl sokat öntözte őket. Mások pontosan ott maradtak életben, ahol korábban nem feltételezte őket.
