A fellendülés lassú volt. A profitot újra befektette, időben fizetett, és visszautasította azokat a megrendeléseket, amelyeket nem tudott teljesíteni. Két év elteltével Las Golondrinasnak stabil termése, egy kis sajtüzeme és állandó alkalmazottai voltak.

Később a csorda 18 tehénre nőtt, beleértve a vásárolt és a borjakat is. Volt két ló, csirkék és gyümölcsfák is. A ház visszakapta az ablakait, a verandát pedig cserepes növényekkel töltötték meg.

Egy celayai kereskedő megkóstolta a sajtokat, és rendszeresen vásárolni kezdte őket. Ezt követően hetente 40 darabos rendelés érkezett.

Andrés Magdalenát a vevő levelét olvasva találta.

– Büszke vagyok rád.

Felnézett. Az előző házasságában a bókoknak mindig volt valami csapdájuk.

– Még akkor is, ha hibázok?

– Főleg azért, mert újra próbálkozik.

Magdaléna megfogta a kezét.

Egy pillanatra el akarta magyarázni, mennyit jelentenek ezek a szavak. Nem talált olyan kifejezést, ami ne hangzott volna túl apróságnak. Andrés sem sürgette. Az asztalnál maradtak, csomagolópapírok és tejszag között, amíg Dolores segítséget nem kért egy préssel, és mindketten vissza nem tértek dolgozni.

Vonzalommal teli környezetük kávézók, kerítések és beszélgetések közepette mélyült el, egyikük sem akarta siettetni a dolgokat. Amikor a lánynak térre volt szüksége, Andrés tiszteletben tartotta ezt. Amikor a lány beszélgetni akart, Andrés maradt.

Egyik délután Magdalena elmesélte neki Ernesto árulását. Andrés meghallgatta anélkül, hogy megsértette volna, vagy megpróbált volna megmentővé válni.

„Nem akarok visszatérni az élethez, és arra várni, hogy egy férfi megmondja, mennyit érek” – fejezte be.

– Akkor tőlem se várd ezt.

Az első csók napokkal később érkezett, a kertben lévő fa alatt. Magdalena félelemmel és örömmel választotta. Megtanulta, hogy a félelem nem mindig jelent veszélyt.

Ernesto egy üzleti ebéd során hallott a Las Golondrinasról, amikor megkóstolta az egyik sajtjukat. Felismerte a nevét a csomagoláson, és abbahagyta a vendégekre való odafigyelést.

Érdeklődött a birtok felől. Meséltek neki szarvasmarhákról, tisztított vízről, parancsokról és egy nőről, akit tiszteletteljesen Doña Magdalenának hívtak.

A cége nehézségeken ment keresztül. A nő, akiért elárulta a feleségét, elhagyta. De amikor Magdalenának írt, csak emlékekről és megbánásról beszélt.

A sajtboltban elolvasta a levelet. Arra számított, hogy újra átéli a régi fájdalmat. Amit érzett, az a fáradtság volt, amikor egy ajtón újra kopogott.

Beleegyezett, hogy szombaton átveszi.

Korábban már beszélt róla Andrésnek.

– Hallani akarom. Nem akarok visszamenni.

Ott hagyta a csészét az asztalon.

– Jogod van beszélni vele.

-Ennyi az egész?

Andrés mély levegőt vett.

– Nem. Szeretem. És attól félek, hogy újra bántani fog. De nem fogom azzal megvédeni, hogy elveszem tőle a döntési jogát.

Magdalena odalépett hozzá, és homlokát az övéhez támasztotta.

Ernesto elegáns hintóval érkezett. Mielőtt végre megpillantotta volna volt feleségét, megszemlélte a masszív kerítéseket, a szarvasmarhákat és a munkásokat.

Magdalena csizmát és munkásszoknyát viselt, a körmei pedig koszfoltosak voltak. Nem készített elő különleges fogadást.

Kávét szolgált fel a folyosón.

„Ez más” – mondta.

— Évek teltek el.

Ernesto érdeklődött a megrendelések és a tavasz felől. Becsülten becsülte a legelők nagyságát. Aztán a vállalkozásáról beszélt.

—Az én útvonalaimmal sokkal többet tudnánk eladni. Én biztosítanám a szállítást. Te intéznéd a gyártást. Olyan lenne, mintha újrakezdenénk.

Magdalena letette a csészéjét.

– A házasságunkról vagy a partnerségünkről jöttél beszélgetni?

Kényelmetlenül elmosolyodott.

– A két dolog együtt is működhet.

– Ők is együtt jártak régen. Te hoztad meg a döntéseket, én pedig vártam.

Ernesto megpróbálta megfogni a kezét. A lány elhúzta.

– Hibáztam. Vissza akarom kapni, amink volt.

„Nem akarja visszakapni, amink volt. Akkoriban ez nem létezett.”

A csend arra kényszerítette, hogy a lányra nézzen.

– Nem tagadhatod, hogy én adtam neked azt a földet.

Magdalena úgy érezte, a kifejezés visszarántja a szokásos helyére. Ezúttal nem talált semmi kapaszkodót.

– A vagyonunkat a felosztásunkkor kaptam meg. Tehernek tekintetted. Senki sem adott nekem annyi munkát, amennyit láttál.

Ernesto arca megkeményedett.

– Nagyon sokat változtál.

-Igen.

Nem kért bocsánatot.

Újra a sajtboltra nézett. Magdalena megértette, hogy nem kell megtudnia, mennyiben őszinte a férfi megbánása. Még ha az is lenne, nem köteles visszatérni.

– Minden jót kívánok neked, Ernesto. De itt nincs mit helyrehoznod.

Amikor a hintó eltűnt, nem győzelmet érzett. Térérzetet érzett.

Odament megkeresni Andrést, aki éppen egy kerítést javított odafent. Ránézett az oszlopon lévő lyukra, és elmosolyodott.

– Sekély.

Hangosan felnevetett, és átnyújtotta neki az ásót.

Együtt dolgoztak. Később Magdalena elmondta neki, amit tudnia kellett, és azt mondta, hogy lassan, de folytatni akarja az életét vele.

A következő évben összeházasodtak, munkások, szomszédok és azok az emberek vették körül őket, akik támogatták Las Golondrinas-t, amikor az még romoknak tűnt.

– Nem ígérhetem, hogy soha nem lesznek nehézségeink – mondta Andrés. – Azt viszont megígérhetem, hogy nem kell egyedül megoldanod őket.

Magdaléna megszorította a kezét.

– És megígérem, hogy kimondom, amit gondolok, még akkor is, ha az kellemetlenül érint.

Dolores a könnyein keresztül nevetett. Anselmo mindenki más előtt tapsolt.

Clara valamivel később megszületett. A bőröndök, amik az ajtó előtt várakoztak, végül takarókat és ruhákat hoztak a kislánynak.