Egyik délután éppen egy posztot próbáltam kihelyezni, amikor megjelent egy szomszéd.
– Annak a lyuknak mélyebbnek kell lennie.
Andrés Montalvo volt az, egy 39 éves, a domb túloldalán lévő tanya tulajdonosa.
Magdalena tartotta az ásót.
– Azt mondod, hogy nem tudok dolgozni?
– Azért vagyok itt, hogy megakadályozzam, hogy holnap újra meg kelljen csinálnod.
Nem vette el tőle a szerszámot. Elmagyarázta, hogyan kell kövekkel rögzíteni az alapot, és megvárta, amíg a nő ás.
Amikor meglökték az oszlopot, az nem mozdult.
– Most beszélgetünk – mondta Andrés.
Magdalena köszönés nélkül nézte, ahogy elsétál. Ez az egyszerű segítőkészség jobban nyugtalanította, mint bármilyen udvariasság.
A pénz már a termés hasznát sem hozta. Magdalena kiszámolta, mennyi pénze maradt, és ugyanazt a hideget érezte, mint az aláírás napján.
Ekkor érkezett meg Doña Dolores, egy 65 éves özvegyasszony egy kosárral és egy kendőbe csomagolt sajttal.
– Anselmo azt mondja, teheneket akar venni.
– Ha tejet árulok, talán el tudom tartani magam.
Dolores levágott egy darabot, és odanyújtotta neki.
– Ha megtanulod ezt, nem csak a tejért fogsz tudni pénzt kérni.
Magdalena megkóstolta a sajtot. Emlékezett gyermekkori reggelikre és arra a konyhára, ahol senki sem a befizetett pénz alapján mérte az értékét.
Anselmo segítségével négy tehenet vásárolt, aki az üzlet véglegesítése előtt megvizsgálta az állatokat. Pénzt tett félre takarmányra és bérekre. Nem engedhetett meg magának egy újabb, lehetőségnek álcázott átverést.
A fejés megtanulása igazi küzdelem volt. Az egyik tehén kilyukadt, a másik nem akart nyugton maradni, Magdaléna pedig végül csak tejet kapott.
Andrés egy padon ülve találta, ahogy az állatot bámulja, mintha az épp most sértette volna meg.
– Ha nevet, akkor elmegy.
– Csodálatra méltó erőfeszítést teszek.
Ő nevetett először. Hónapok teltek el azóta, hogy utoljára hallotta a saját nevetését anélkül, hogy zavarba jött volna.
Dolores megtanította neki, hogyan kell mosogatni az eszközöket, felismerni a nem megfelelő tejet, és türelmesen ismételni az egyes lépéseket. Voltak sajtok, amiket nem tudtak eladni. Magdalena feljegyezte minden egyes kudarc költségét a jegyzetfüzetébe.
Aztán hat darabot szerzett, amelyeket Dolores jóváhagyott.
Elvitte őket a piacra, és üres kosárral tért vissza.
Az első vásárló egy nő volt, aki hetekkel korábban megjegyezte, hogy Magdalena nem fogja sokáig kibírni. Megkóstolta a sajt egyik sarkát, és rendelt két darabot. Mielőtt elment, hagyott még néhány érmét. Magdalena visszaadta neki azokat.
– Az ár mindenkinek ugyanaz.
A nő lesütötte a szemét, majd megkérdezte, hogy visszajön-e a következő vasárnap. Ez a kérdés fontosabb volt számára, mint egy bocsánatkérés. Azt jelentette, hogy valaki számítani kezdett rá.
Azon az estén letette az érméket az asztalra. Nem volt belőlük sok. De egyik sem függött Ernesto engedélyétől.
Egy fecskét vésetett egy fapecsétre, és elkezdte jelölgetni a csomagolásait.
A kezdeti eladások túlságosan izgalomba hozták. Anselmóval való konzultáció nélkül vásárolt magokat egy nagy parcellára. A fajta nem volt alkalmas sem a talajhoz, sem a tengerszint feletti magassághoz. A palánták gyengén nőttek, és szinte az egész befektetés elveszett.
Andrés a karám mellett találta meg.
– Lehet, hogy igaza volt – mondta Magdalena. – Lehet, hogy ezt nem bírom elviselni.
A szomszéd leült egy kicsit távolabb.
– Elvesztette a termését. A tanulási képességét nem veszítette el.
– Az ételt nem jó szándékkal vásárolják.
– Nem. Ezért fogjuk holnap átnézni a számlákat, mielőtt újra ültetünk.
Várta a feddést. Az nem jött.
Csökkentette a kiadásokat, fenntartotta a sajtértékesítést, és egy kisebb területet helyi magokkal vetett be. A következő termés nem pótolta a teljes veszteséget, de eleget biztosított a pajta egy részének javítására.
Egy száraz év mindent próbára tett. A tavasz kiszáradt, a legelő megritkult, és Magdalenának el kellett adnia két állatot, hogy megvédje a többit. A büszkesége megsérült. Anselmo emlékeztette, hogy egy farm fenntartása azt is jelenti, hogy tudni kell, mikor kell kisebb házakat építeni.
Aztán jött egy vihar, amely ágakkal töltötte meg az öntözőcsatornát. Magdalena kiment a munkásokkal, hogy megakadályozza a víz pusztítását a kijavított szakaszon. A szél port és esőt kavart fel. A pince fala beomlott, mielőtt bejuthattak volna.
Andrés kötelekkel és egy védőlámpával érkezett. Segített eltávolítani a felhalmozott zsákokat, miközben a nő irányította a csatorna tisztítását.
Hajnalra elvesztették a felhalmozott termés egy részét, de megtarthatták az öntözőárkot és az állatállományt.
Az egyik munkás bocsánatot kért, hogy nem takarított meg több zsákot. Magdalena a sérült kezére nézett, és eszébe jutott, hányszor várt már büntetést egy-egy hiba után.
„Soha többé senki sem fog felmenni arra a tetőre. A gabonát pótolni lehet. Te nem.”
Kifizette az aznapi munkát, mielőtt elkezdte volna a saját elszámolását. Aztán félretette a maradékot magvakra, élelemre és javításokra. Nagyon kevés maradt neki, de azon a reggelen tudta, milyen földbirtokos szeretne lenni.
Magdalena átázva leült egy kőre.
– Tegnap este azért imádkoztam, hogy ennek vége legyen.
Dolores egy takarót terített a vállára.
– És ma is itt vagyunk, hogy felszedjük, ami megmaradt.
Magdaléna a körülötte dolgozókra nézett. A hite már nem tűnt magányos várakozásnak. Azokban a kezekben volt, amelyek akkor érkeztek meg, amikor már nem tudott mindent egyedül megcsinálni.
