Kigomboltam a legfelső gombot. Aztán a következőt. És a következőt.

– Mit csinál? – sziszegte Richard hangosan az ügyvédjének, és hirtelen megmerevedett.

– Vance asszony, ez egy bíróság, kérem, ne feledje… – kezdte Davis bíró, és felemelte a kezét.

Nem törődtem vele. Teljesen lehúztam a ruhadarabot a vállamról, hagytam, hogy a drága szürke selyem a fa székem támlájára hulljon. Alatta csak egy egyszerű, vékony, fekete ujjatlan trikót viseltem.

Egy közös, hallható sikítás visszhangzott a karzatról. Egy riporter a második sorban elejtett egy fémtollat; az hangosan csattant a keményfa padlón, és begurult egy pad alá.

A hegek tagadhatatlanok voltak. Nem egy figyelemfelkeltő nő kaotikus, kétségbeesett, szimmetrikus nyomai. Csipkézett, mély és rémisztően védekező jellegűek voltak.

Hosszú, kifakult sebek éktelenkedtek a jobb alkaromon, ahol kétségbeesetten védtem az arcomat egy összetört kristálypohártól. A bal kulcscsontom közelében egy brutális, sötét, félhold alakú bemélyedés húzódott, ami rosszul gyógyult – emlék egy nehéz sárgaréz könyvtámaszról. A bal vállamon egy széles, kiemelkedő fehér vonal húzódott, ahol egy üveg dohányzóasztalon átrepültem.

Egy nő tagadhatatlan, erőszakos, fizikai történelmét jelentették, akit ismételten arra kényszerítettek, hogy az éjszaka közepén megvédje az életét egy sokkal nagyobb, dühös férfival szemben.

Richard arcából azonnal kifutott a vér. A királyi tartás merev, teljes pánikba olvadt. Szája kissé kinyílt, de hang nem jött ki a torkán. A nap kemény fényében megvilágított, saját maga által okozott sebekre meredt.

– Ezek nem figyelemfelkeltő kiáltások – suttogtam, miközben a hangom remegett a fél évtizede elfojtott dühtől, és egyenesen a férjem rémült szemébe néztem. – Ezek túlélési sebek. És ezek csak az igazság kezdetei.

Arthur előrelépett, és elővette bőr aktatáskájából a csillogó, titkosított fekete pendrive-ot. A neonfény felé tartotta, mint egy jelzőfényt a sötétben.

– Tisztelt Bíróság – mondta Arthur hideg, fémes tekintéllyel csengő hangon. – A védelem szeretné csatolni az A bizonyítékot a jegyzőkönyvhöz. És biztosíthatom, hogy ami ezen a kocsin van, az teljesen meg fogja változtatni a bíróság joghatóságát.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte Croft, miközben feladta fényes pulpitusát, és visszasietett Richardhoz, erősen a védelem asztalára támaszkodva, mintha a padló mozogna alatta. – Tisztelt Bíróság, nem kaptuk meg ezt az állítólagos bizonyítékot! Ez egy csapda! Ez rendkívül szabálytalan és teljesen elfogadhatatlan egy polgári válóperben!

– Ez nem polgári válási bizonyíték – válaszolta Arthur simán, miközben a bíróság multimédiás terminálja felé sétált. Határozott, kielégítő kattanással csatlakoztatta a pendrive-ot a porthoz. – Ez folyamatos, rendszerszintű és erőszakos bűncselekmény bizonyítéka. Tegnap késő este közvetlenül a kerületi ügyészségnek és a Szövetségi Nyomozó Irodának nyújtották be. Sürgősségi engedélyt kaptunk arra, hogy ma itt kiállítsuk, kizárólag azért, hogy cáfoljuk a védelem hamis pszichológiai jelentését az ügyfelem elmeállapotáról.

Davis bíró előrehajolt, könyökét nehézkesen a fényes mahagóni padon nyugtatta, kalapácsa lazán, de veszélyesen pihent a kezében. A szánalom teljesen eltűnt a szeméből, helyét egy veterán jogtudós éles, számító tekintete vette át, aki a vízben lévő vért érzékeli.

– Folytassa, Mr. Pendelton! – parancsolta, hangja olyan volt, mint a jégrepedés.

A tárgyalóterem falára szerelt nagyméretű, nagyfelbontású, síkképernyős monitor pislákolva életre kelt.

A csapda majdnem kipattant.

4. fejezet: A gépezetben rejlő szellem

Az első videó néma volt. Fekete-fehér éjjellátó felvétel volt, kivételesen éles minőségben. A jobb alsó sarokban lévő időbélyeg élénk neonzölden izzott: Október 14., 02:14 . Tizennyolc hónappal ezelőtt.

A képernyőn a penthouse lakásunkban lévő dolgozószobám előtti széles folyosó látszott. Látszott, ahogy kihátrálok a szobából, védekezően a mellkasom elé emelt kezekkel, túlméretezett pizsamában.

Aztán Richard lépett be a képbe.

A videón nem volt hang, de agresszív, ragadozó testtartása hangosabban sikított, mint bármely más hang. Arca vicsorgásba torzult. A nehéz mahagóni dupla ajtóhoz szorított. A felvétel megörökítette karjának hirtelen, erőszakos, söprő lendületét. Pontosan megörökítette azt a pillanatot, amikor ökle az államnak csapódott. Látszott rajta, ahogy azonnal a keményfa padlóra rogyok, szánalmas gombóccá gömbölyödöm, és meztelen alkarommal védem a fejem, miközben fölém állt, és hevesen rúgta a bordáimat.

Valaki a galériában éles, rémült levegőt vett. Egy nő hátul halkan sírni kezdett. A riporterek tollai őrülten sercegtek, tintaáradat csapódott a papírra, dokumentálva Richard Vance nyilvános személyiségének pusztulását.

Nem néztem a képernyőre. Kívülről tudtam a videó minden egyes képkockáját. Százszor láttam már sötétben. Ehelyett Richardot figyeltem.

Az állkapcsa annyira összeszorult, hogy a nyakizmai a selyemgallérjának feszültek. Kétségbeesetten körülnézett a szobában, tekintete a kijáratok felé cikázott, és rájött, hogy a falak gyorsan bezárulnak. Csapdába esett.

Évekig magánorvosokat fizetett le, pazarló elvonulásokkal manipulálta az igazgatósági tagokat, és szörnyetegeit a gondosan ápolt filantróp vállalati tiszteletreméltóság álcája mögé rejtette. Kikapcsolta a ház biztonsági kameráit, biztosítva engem arról, hogy ez a hackerek elleni „magánéletünk” érdekében történik.

De elfelejtett egy döntő, végzetes részletet.

Mielőtt elszigetelt volna, mielőtt meggyőzte volna a világot, hogy érzelmileg túl törékeny vagyok ahhoz, hogy dolgozzak, én voltam az egész vállalati birodalmának vezető kiberbiztonsági építésze. Nemcsak az okosházában éltem; én írtam az alapul szolgáló kódot, amely a biztonsági rendszereket felügyelte. Amikor „lekapcsolta” a beltéri kamerákat, hogy biztosítsa a magánéletét, én egyszerűen átirányítottam a titkosított csatornákat egy offshore, biztonságos felhőszerverre, amelyhez csak én férhettem hozzá. Ismertem minden szellemet a gépeiben, mert én helyeztem oda őket.