A képernyőn megjelenő videó átváltott. A neonzöld dátumbélyegző előrevillant. Három héttel azelőtt, hogy beadtam a válókeresetet.

A helyszín megváltozott. Az én privát, gardróbszobám volt. A kamera szöge furcsa volt, élesen lefelé nézett a mennyezetről. Egy füstérzékelőben rejtőzött, amit én személyesen szereltem szét és kábeleztem újra, amíg ő „üzleti úton” volt.

Richard szmokingban lépett be a képbe, és a válla fölött hátrapillantva megbizonyosodott róla, hogy a hálószoba ajtaja be van csukva. Egyenesen a hátsó falra szerelt nagy, bekeretezett tükörhöz lépett. Kinyitotta a tükröt, felfedve a mögötte megbújó digitális fali széfet. Beütött egy megkerülő kódot, megragadta a nehéz acélkilincset, és kitépte az ajtót. Benyúlt a nyílásba.

Amikor a keze kinyúlt a fénybe, egy kopott, sötétkék bársonydobozt tartott. Kinyitotta, és megbizonyosodott a tartalmáról: a Sterling gyémántról. A dobozt a kabátja zsebébe csúsztatta, becsukta a széfet, és kiment.

– Azt mondta a rendőrségnek, hogy kiraboltak minket – jelentettem ki, a hangom úgy hasított át a tárgyalóterem nehéz, fojtogató csendjén, mint egy sebészeti penge. – Egy kiemelkedő ügynökségnél nyújtott be egy igen jövedelmező biztosítási igényt, amelyben azt állította, hogy a családi örökségem több mint negyedmillió dollár értékű darabját a vendégházunkon dolgozó HVAC-szerelők ellopták. Két ártatlan férfi majdnem börtönbe került.

Croft sápadt arccal dühösen suttogott Richard fülébe, de Richard ellökte magától, tekintetét rémült, lenyűgözött pillantással a képernyőre szegezte.

A videónak nem volt vége.

Egy második szögből is látható volt a kép – a Vance Medical Technologies steril, betonból készült földalatti parkolóháza. Richard fekete terepjárója motorháztetejének támaszkodva állt. Chloe lépett be a képbe, aktatáskával a kezében, szélesen mosolygott, és nevetett valamin, amit Richard mondott.

Richard előhúzta a bársonydobozt az öltönyzsebéből. Kivette a gyémánt medált, és hagyta, hogy az üres doboz gondtalanul a betonpadlóra essen. Chloe mögé lépett, szőke haját a vállára söpörte, és a nyaka köré csatolta az örökségül szolgáló ékszert. Megcsókolta meztelen vállát, miközben a lány a sötétített autóablakban csodálta a tükörképét.

A tárgyalóteremben minden egyes szem – a bíró, a végrehajtó, az újságírók, a jogi csapatok – egyszerre szegezte tekintetét a fali monitorról közvetlenül Chloe nyakára.

A medál ott lógott a mellkasán, dacosan csillogott a tárgyalóterem erős fényében. Tagadhatatlan, fizikai kapocsként szolgált egy hatalmas bűntetthez.

Chloe fojtott, nedves sikolyt hallatott. A vér kifutott az arcából, betegesnek, beesettnek és rémültnek látszott. Kezei a torkához kaptak, manikűrözött ujjaival kétségbeesetten próbálta eltakarni a gyémántot, de túlságosan hevesen remegett. Richardra nézett, szeme tágra nyílt a teljes, ősi rettegéstől, várva, hogy megmentse.

De Richard nem nézett rá. Engem bámult, sötét szeme mérgező, sarokba szorított, állatias dühvel tükröződött.

Arthur visszalépett az asztalunkhoz, és összefonta a kezét a hasán. – Lopott holmit visel, bíró úr – jelentette ki tényszerűen. – Olyan holmit, ami közvetlenül kapcsolódik egy aktív, nagyszabású biztosítási csalás elleni nyomozáshoz. És ez csak a jéghegy csúcsa.

A bomba felrobbant. Most a robbanásra vártunk.

5. fejezet: A király hisztije

„Felvertél!” – ordította hirtelen Richard.

A hang végigsöpört a szobán, zsigerileg és erőszakosan. Mindkét kezével a védelem asztalára csapott, félig felállt a székéről, széke hevesen súrlódott a padlón, majd hátraesett.

„Ez egy szánalmas, összehangolt slágermunka! Egy igazi álca!” – sikította, remegő ujjával a monitorra mutatva. „Azt hiszed, néhány erősen manipulált videó és egy régi, értéktelen nyaklánc feljogosít a társaságomra? Azokra a milliókra, amiket kerestem, amíg te otthon ültél és tablettákat szedtél?”

Croft megragadta Richard karját, és kétségbeesetten próbálta lehúzni ügyfelét, miközben sziszegve azt mondta: „Fogd be a szád, Richard, az isten szerelmére, könyörögj ötödikként!”

De Richard hevesen lerázta magáról, és Croftot az asztalhoz vágta. A gát átszakadt. A szörnyeteg végre kint volt a szabadban, a neonfényben fürödve, képtelen volt uralkodni a dühén, amikor tökéletes képét megkérdőjelezték.

„Nincs semmid, Claire!” – gúnyolódott, nyála ömlött az ajkáról, arca csúnya, csupasz rosszindulattól eltorzult. Kilépett az asztal mögül, és tiszta gyűlölettel meredt rám. „A bántalmazott áldozatot akarod játszani? Rendben! Játssz áldozatot a kameráknak! Vidd a válást. Vidd a könnyeket. De abszolút semmivel sem mész el! A számlák már kiürültek! A cég az én nevemen van. Enyémek a szabadalmak, enyém az igazgatótanács, enyémek a szerverek! Enyém a föld, amin te jársz!”

Lihegett, mellkasa zihált, nyakkendője ferdén lógott.

„Teljesen és totálisan nincstelen vagy” – köpte oda. „Gyerünk, szedd össze a szánalmas „túlélési sebeidet”, és éhezz az utcán. Mert soha, de soha nem fogod megérinteni a birodalmamat!”

Nem riadtam meg. Nem szakítottam meg a szemkontaktust. Hagytam, hogy a visszhangja visszaverődjön a magas mennyezetről, hagyva, hogy a bíró, az újságírók és a jogi csapatok teljesen felfogják vallomásának puszta, hamisítatlan rosszindulatát. Épp most ismerte be nyilvánosan, hogy eltitkolta a házastársi vagyont.

– Teljesen befejezte, Mr. Vance? – kérdezte Judge Davis veszélyesen nyugodt hangon, bár a kalapácsot remegő kézzel szorongatta.

Richard rámeredt, majd megigazította a kabátját, zihálva, és nem volt hajlandó leülni.

Nyugodtan nyúltam a padlón heverő nehéz bőrtáskámba. Kihúztam egy vékony, ezüst laptopot. Letettem az asztalra, és felnyitottam a fedelét. A képernyő életre kelt, halványkék fénnyel világítva meg az arcomat.