1. RÉSZ

– Tényleg azt várod, hogy a fiunk egy olyan nőt vegyen feleségül, aki egy ilyen házban lakik?

Beatriz Alcántara szavai pofonként csapódtak a fakapunak.

Valeria Mendoza egész délelőtt az étkezés előkészítésével töltötte. Queretaro stílusú enchiladákat, vörös rizst és almás pitét készített a nagymamája receptje alapján. Még az antik porcelánt is kitette az ebédlőbe, amit csak különleges alkalmakkor használt.

De Daniel szülei még a küszöböt sem lépték át.

Beatriz kifogástalanul öltözve állt egy fekete terepjáró mellett, és undorral figyelte a Querétaro külvárosában álló kis vályogházat. Mellette a férje, Arturo Alcántara, a régió egyik legismertebb ingatlanfejlesztője, úgy nézte a teraszt, a gyümölcsfákat és a régi ablakokat, mintha véletlenül rossz helyre tévedt volna.

– Anya, arra kértelek, hogy gyere el és találkozz vele, nem azért, hogy megnézd a házát – felelte Daniel, alig fékezve a dühét.

Beatriz szárazon felnevetett.

–Nincs szükség arra, hogy megismerkedjünk vele. A helyzete magáért beszél.

Valeria érezte, hogy összeszorul a torka, de erőt vett magán, hogy egyenesen tartsa a hátát.

– Jó napot kívánok. Készítettem egy kis ételt. Ha bejönne…

Arturo felemelte a kezét.

– Nem lesz rá szükség.

Aztán a fiára nézett.

– Daniel, szállj be a kocsiba!

-Nem.

– Nem téged kérdezlek.

Daniel hat éve dolgozott az Alcántara Csoportnál. Építési felügyelőként kezdte, majd a vállalat egyik építőipari vállalatának vezetője lett. Arturo azonban továbbra is úgy kezelte, mintha a karrierje, az osztálya, sőt még a személyes döntései is családi engedmények lennének.

– Feleségül fogom venni Valeriát – mondta Daniel. – Nincs szükségem az engedélyedre.

Arturo arca megváltozott.

– Akkor a pénzünkre sem lesz szükséged.

Elővette a telefonját.

– Amint elmegyünk innen, kikerülsz a cégtől. A céges kártyáidat, az autódat és minden részvényopciót, amit neked terveztünk adni, érvénytelenítünk.

Beatriz közelebb lépett.

– Még van időd. Nézd meg jól, hol tartasz. Ez az az élet, amit szeretnél?

Dániel a kis kertre nézett, a muskátlikkal teli cserepekre, az asztalra, amit Valeria az ablak mögött készített el.

Aztán a szeretett nőre nézett.

-Igen.

Arturo összeszorította az állkapcsát.

–Tökéletes. Ha belefáradsz a szegény fiú szerepébe, ne követeld azt, amit korábban elutasítottál.

A ketten beszálltak a teherautóba.

Mielőtt becsukta volna az ajtót, Beatriz kimondta az utolsó mondatot:

„Egy hozzá illő nő segített volna neked felnőni. Ez a lány csak lehúz majd magával.”

A jármű beindult, port kavarva.

Valeria mozdulatlan maradt, míg el nem tűnt az utca végén.

Aztán Daniel megölelte.

-Bocsáss meg.

– Ezeket nem mondtad.

– Holnap valószínűleg munkanélküli leszek.

Valeria alig húzódott el tőle, hogy ránézzen.

-Akkor holnap újrakezded.

Dániel keserűen elmosolyodott.

– Úgy mondod, mintha könnyű lenne.

– Nem mondtam, hogy könnyű volt.

Beléptek.

Vacsora közben rezegni kezdett Daniel telefonja.

Ez egy e-mail volt a vállalati irodától.

„A szolgálat azonnali felfüggesztése.”

Percekkel később ellenőrizte, és megállapította, hogy a kártyái blokkolva vannak.

Daniel az asztalon hagyta a mobiltelefonját.

– Apám komolyan gondolta.

Valéria megfogta a kezét.

-Én is.

Azon az éjszakán, amikor Daniel végre elaludt, Valeria egyedül ment fel abba a kis szobába, ahol a nagymamája a családi dokumentumokat tartotta.

Kinyitott egy régi cédrusfa ládát.

Bent okiratok, bírósági határozatok, közjegyzői dokumentumok és egy nemrégiben készült mappa volt, amelyen egy nagy mexikóvárosi ügyvédi iroda neve szerepelt.

Valeria megsimogatta a legutóbbi, mindössze négy hónapja aláírt határozatot.

Az Alcántara család szegénynek nevezte.

Fogalmuk sem volt róla, hogy a földterület nagy része, amelyen Arturo élete legfontosabb projektjét szándékozott megépíteni, jogilag ahhoz a nőhöz kötődik, akit az előbb megaláztak.

Valeria lassan becsukta a csomagtartót.

És ami történni készült, az szinte hihetetlen volt…

2. RÉSZ

Reggel hét órakor Dániel már ébren volt.

„Az apám nem csak úgy kirúgott” – mondta, felmutatva a mobiltelefonját. „Elrendelte a nevem eltávolítását három projektből, és e-mailt küldött a beszállítóknak, amelyben közölte, hogy már nem képviselem a csoportot.”

Valeria kávét szolgált fel neki egy kannából.

-Mit akarsz csinálni?

Daniel várt néhány másodpercet.

— Saját céget alapítani.

Nem válaszolt azonnal.

„Van három mérnököm, akik megbíznak bennem, egy építész, akivel több évig dolgoztam együtt, és néhány kiváló művezetőm. Nem vehetem fel a versenyt apámmal, de felújításokkal el tudok kezdeni.”

– Mi lenne, ha az első projekted sokkal nagyobb lenne?

Dániel hangosan felnevetett.

– A jelenlegi megtakarításaimmal fel tudnék újítani egy konyhát, Vale.

-Jöjjön velem.

Bevitte a hátsó szobába.

Gyerekkora óta Valeria csak kétszer látta nagyanyját, Guadalupé-t kinyitni azt az öreg cédrusfatörzset. Mielőtt meghalt, az asszony odaadta neki a kulcsokat, és megígértette vele, hogy soha többé nem fogja a vezetéknevét arra használni, hogy bárkivel szemben felsőbbrendűnek érezze magát.

Valeria elővett néhány mappát.

Dániel olvasni kezdett.

Először évtizedekkel ezelőtt bejegyzett okiratokat látott.

Aztán megtalálta a végrendeleti öröklési okiratok hitelesített másolatait.

Aztán a Mendoza Villaseñor család régi ingatlanainak tervei.

– Várj csak… – mormolta. – Ez a San Jerónimo-birtok?

Valéria bólintott.

Egy hatalmas, elhagyatott birtok volt húsz percre a várostól, romos falairól és romos kertjeiről ismert.

„A dédapámé volt” – magyarázta. „Évekig öröklési viták folytak miatta. A nagymamámnak soha nem volt pénze harcolni emiatt. Amikor meghalt, én folytattam a folyamatot.”