Daniel meghatottnak tűnt, de azért tartotta a távolságot.

– Anya, nem az fájt a legjobban, hogy megsértetted Valeriát.

Beatriz ránézett.

– Az volt a felfedezése, hogy azt hitted, meg tudod ítélni egy ember értékét az utca alapján, ahol lakik.

Lehajtotta a fejét.

Arturo viszont továbbra is zavarban volt, de üzleti aggodalmai között őrlődött.

„Ez mind szép és jó” – mondta –, „de több száz munkahelyünk függ a Plaza Áureától.”

Dániel csalódottan nézett rá.

-Apu…

Valéria felemelte a kezét.

– Valamiben igaza van.

Arturo meglepődött.

„Vannak olyan munkások, beszállítók és családok, akiknek semmi közük nem volt ahhoz, ami köztünk történt. Soha nem akartam pereskedéssel bosszút állni.”

Elővett egy bőrmappát, amit a hóna alatt cipelt.

– Ma reggel felhatalmaztam az ügyvédeimet, hogy kezdeményezzenek egy megállapodást.

Arturo szeme tágra nyílt.

– Visszavonja a keresetet?

-Nem egészen.

Átadta neki a dokumentumokat.

A javaslat elismerte Valeria tulajdonjogait, de lehetővé tette a fejlesztés folytatását. Az Alcántara Csoport ésszerű kártérítést fizetne a vitatott részért, és a projekt korábban egyeztetett százalékát a történelmi terek helyreállítására irányuló programra fordítaná.

Arturo lapozott.

– Ez jóval kevesebb, mint amit kérhetnél.

-Tudom.

-Mert?

Valeria a munkásokra nézett.

– Mert a győzelem nem jelenti azt, hogy elpusztítod a másikat.

Arturo lassan felemelte a tekintetét.

– Évekig tartó pereskedésbe sodorhat minket.

– Én is tudom.

– És mégsem fogod.

-Nem.

Beatriz halkan sírni kezdett.

Nem az a botrányos sírás volt, mint amikor valaki együttérzést keres. Egyszerűen csak zavartan törölgette az arcát.

– Azután, ahogy bántunk veled…

Valéria gyengéden megrázta a fejét.

– Ne keverd össze a megbocsátást a felejtéssel.

Beatriz mozdulatlan maradt.

– Elengedhetjük a neheztelést. De a bizalom egy másik dolog. Annak a kiépítése sokkal tovább tart.

Dániel megszólalt.

– Én sem akarom elveszíteni a szüleimet.

Beatriz reménykedve nézett rá.

– De én sem fogok visszatérni az ő körülményeik közé.

A remény megértéssé változott.

– A cégem továbbra is elkülönül a csoporttól. A személyes döntéseim is. Ha valaha gyerekeink lesznek, senki sem fogja megtanítani nekik, hogy a vezetéknevük miatt többet érnek.

Arturo megragadta a mappát.

Tíz évvel idősebbnek látszott, mint az első látogatáskor.

– Egy idióta voltam.

Daniel kissé felvonta a szemöldökét.

Arturo mély levegőt vett.

– Azt hittem, mindened azért van, mert én adtam neked. Amikor elmentél, azt hittem, visszajössz, mert semmit sem tudtál csinálni a mi struktúránk nélkül.

Végignézett a birtokon.

– Tévedtem.

Dániel nem szólt semmit.

– Valeriával kapcsolatban is tévedtem.

Arturo felé fordult.

„Nincs rá jó mentségem. Ha azt mondanám, hogy aggódtam a fiamért, csak eltussolnám az igazságot.”

Szünetet tartott.

–Elítéltem, mert azt hittem, nincs pénze.

Valeria a tekintetét állva állta.

– Pontosan ezt tette.

-Tudom.

Amióta csak emlékszik, apja most először szólt két szót anélkül, hogy megpróbálta volna igazolni őket:

-Bocsáss meg.

Valéria bólintott.

– Elfogadom a bocsánatkérést.

Arturo láthatóan jobban lélegzett.

„De nem azért, mert most már tudom, mennyi vagyonom van” – tette hozzá. „Remélem, hogy egy napon beléphetek egy szerény ember otthonába, és ugyanolyan tisztelettel bánhatok vele, mint ahogyan ma ön beszél hozzám.”

Arturo lesütötte a tekintetét.

– Azt hiszem, ez nehezebb lesz, mint aláírni ezt a megállapodást.

-Valószínűleg.

Dániel most először mosolygott.

Egy hónappal később hivatalosan is felavatták a San Jerónimo Haciendát.

Valeria beteljesítette nagymamája, Guadalupe álmát.

Az épület egy részét történeti levéltárrá alakították át. Az egykori helyiségekben ingyenes festői, zenei, restaurációs és fotózási műhelyeket kezdtek kínálni a közeli közösségek fiataljai számára.

Daniel egy külön épületben, a birtokon kívül alapította meg cégét.

Nem volt hajlandó beköltözni a főirodába, mert azt mondta, naponta emlékeztetni kell arra, hogy az ingatlan Valeria történetéhez tartozik, nem az egójához.

Több száz ember érkezett a beiktatás délutánján.

Egész családok sétáltak a kertekben, gyerekek rohangáltak a szökőkút körül, és idős emberek meséltek azokról az időkről, amikor a birtok még elhagyatott volt.

Daniel Valeriát kereste a tömegben.

Egy öreg fa alatt találta meg, amint egy lánnyal beszélgetett, aki be akart iratkozni a rajzműhelybe.

Amikor végzett, Dániel odalépett.

– A hivatalos fényképekhez keresnek téged.

Valéria grimaszolt.

– Mondd meg nekik, hogy várjanak öt percet.

– A birtok tulajdonosa, kezd lázadóvá válni.

Hangosan felnevetett.

– Mindig is az voltam. Csak egy kis időbe telt, mire rájöttél.

Dániel megcsókolta a homlokát.

Arturo és Beatriz pár méterre voltak.

Meghívást kaptak.

Nem foglaltak el különleges helyeket.

Valeria két széket foglalt nekik a család többi tagja mellett.

Beatriz tartott valamit a kezében.

Amikor talált egy pillanatot, amikor emberek nem voltak a közelben, odalépett Valeriához.

Egy hímzett szalvétával letakart edény volt.

– Almás pitét sütöttem.

Valéria meglepetten nézett rá.

Beatriz kissé zavartan mosolygott.

–Daniel azt mondta, hogy aznap készítettél egyet.

Valéria arca megváltozott.

–Végül három napig ettük.

– Azt hittem, az enyém semmit sem fog megoldani.

-Nem.

Beatriz bólintott.

– De arra gondoltam, talán megoszthatnánk.

Valeria a dobozra nézett.

Aztán a nőre nézett, aki hónapokkal korábban még át sem akart lépni a kapuján.

– Ezt meg tudjuk tenni.

Azon az éjszakán, miután az utolsó vendégek is elmentek, Daniel és Valeria nem maradtak éjszakára a hatalmas haciendában.