Dániel kinyitott egy másik mappát.
Megszületett a végső megoldás.
A hagyatékot, számos kereskedelmi ingatlant, valamint a korábbi ingatlanügyletekből származó részvényeket jogilag Valeria hagyatékának részeként ismerték el.
Dániel felnézett.
– Mindez a tiéd?
-Igen.
—Mennyit ér?
– Nem tudom pontosan. Az értékelések változnak. De sokkal inkább, mint amire az életemhez szükségem van.
Dániel hallgatott.
Valéria folytatta a beszélgetést.
Szakosodott ügyvédeket fogadott, amikor dokumentumokra bukkant, amelyek igazolták, hogy családja egyes ingatlanjait évekkel korábban olyan meghatalmazások felhasználásával adták el, amelyek érvényességét soha nem lehetett ellenőrizni. Ahelyett, hogy megpróbálta volna kilakoltatni a vállalkozásokat vagy a családokat, több lakóval is kártérítésről tárgyalt.
A pénzt egy vagyonkezelői alapon keresztül kezelték.
Továbbra is a nagymamája házában lakott, mert egyszerűen csak ott akart élni.
– Miért nem mondtad el nekem soha?
– Mert tudni akartam, hogy Valeriába vagy szerelmes, vagy a vagyonába.
Dániel lesütötte a szemét.
– És tegnap?
– Tegnap egyetlen írást is meg tudtam mutatni anyádnak, és tíz másodperc alatt megváltoztatta volna a hozzáállását.
-Pontosan.
– Ezért nem tettem. A bankszámlán mutatott tisztelet nem tisztelet.
Dániel ismét átnézte a dokumentumokat.
Aztán talált egy térképet, ami túlságosan is ismerősnek tűnt.
– Valéria…
Az arckifejezése megváltozott.
– Ez a föld…
Tudta, melyiket látta.
Hatalmas értékű ingatlan volt egy bővülő kereskedelmi terület közelében.
Ugyanaz, ahol a Grupo Alcántara a legambiciózusabb projektjét készítette elő: a Plaza Áureát.
Arturo milliókat fektetett tanulmányokba, kölcsönökbe és építési jogokba.
„Az ügyvédeink szabálytalanságokat észleltek a tulajdoni láncban” – magyarázta Valeria. „Az eladó, aki az édesapád csoportjával tárgyalt, nem rendelkezett elegendő joggal az ingatlan egy része felett.”
Vajon az apám tudja?
–Tudja, hogy van egy követelés. Nem tudja, ki áll mögötte.
Daniel mindkét kezével végigsimított az arcán.
– Ez megakaszthatja a projektedet.
-Igen.
– Bosszút akarsz?
Valéria rámeredt.
-Nem.
Előhúzott egy másik tervet.
A San Jerónimo birtok volt.
– Fel szeretném újítani. Egy részét kulturális központtá szeretném alakítani, ingyenes műhelyeket nyitni a gyerekeknek, és megőrizni a családi archívumot. Ez volt a nagymamám álma.
Aztán javaslatot tett Dánielnek.
– És azt akarom, hogy a céged végezze el a munkát.
Dániel hitetlenkedve nézett rá.
– Finanszírozni akarja a cégemet?
– Nem. Fel akarom venni. Van különbség.
Fáradhatatlanul dolgoztak a következő néhány hónapban.
Daniel új építőipari vállalata négy alkalmazottról több mint negyvenre nőtt. Pueblai restaurátorok, Querétarói kőművesek és Michoacánból famegmunkáló szakemberek csatlakoztak a projekthez.
A városban elkezdtek beszélni arról a titokzatos alapítványról, amely San Jerónimo helyreállítását finanszírozta.
Eközben az Alcántara-csoportnak problémái kezdődtek.
A Plaza Áurea projektet felfüggesztették, amíg a földhasználati jogokat felülvizsgálták.
Arturo szerződéseket vesztett.
Két vezetőt, akiket Daniel helyére helyezett ki, rajtakaptak a költségek felfújásán.
Az üzletember évtizedek óta először kezdte sebezhetőnek érezni magát.
Mígnem egy délután olyan hírt kapott, ami még jobban felháborította:
A San Jerónimo látványos restaurálásáért felelős építőipari cég a saját fiáé volt.
Beatriz elsápadt.
– Beszélnünk kell Daniellel.
– Azok után, amit tettünk, nem fog minket befogadni.
Arturo az irodájából figyelte a leállított hitellel kapcsolatos banki értesítéseket.
– Akkor mennünk kell.
Másnap a fekete teherautó ismét ugyanazon az útvonalon haladt.
Csak ezúttal nem abba a házba tartottak, amelyet megvetettek.
Egy több százmillió peso értékű tanyára tartott.
És amikor Arturo rájön, hogy ki is valójában a gazdája, nem lesz módja elrejteni az igazságot.
3. RÉSZ
Amikor Arturo és Beatriz átlépték a San Jerónimo Hacienda felújított kapuit, néhány másodpercig egyikük sem szólt semmit.
Az átalakulás lenyűgöző volt.
Ahol hónapokkal korábban repedezett falak és beesett tetők voltak, most egy türelmesen felújított, kőből épült épület állt. A folyosókon újrahasznosított fagerendák díszelegtek, a központi udvarban ismét egy antik szökőkút állt, és tucatnyi munkás végezte az utolsó simításokat a projekten a megnyitó előtt.
Daniel a főbejáratnál állt, és néhány tervrajzot nézegetett.
Valéria mellette állt.
Beatriz azonnal felismerte.
Továbbra is egyszerűen öltözködött: farmert, munkásbakancsot és feltűrt ujjú fehér inget.
Beatriz egy pillanatra zavartnak tűnt.
Talán azt képzelte, hogy a szegény lány csak Daniel kíséretében van.
Arturo volt az első, aki közeledett.
-Fiú.
Dániel felnézett.
-Apu.
– Be kell vallanom, hogy rendkívüli munkát végeztél.
Arturo először dicsérte fia művét anélkül, hogy utólag javítást fűzött volna hozzá.
Dániel becsukta a mappát.
-Köszönöm.
Beatriz megpróbált mosolyogni.
—Tudtuk, hogy egy nagyon fontos alapítvány választotta ki az Önök cégét.
-Így áll ez.
– Apáddal arra gondoltunk, hogy talán elfelejthetnénk a nézeteltéréseinket.
Daniel néhány másodpercig figyelte a lányt.
Beatriz folytatta:
– Végső soron továbbra is egy család vagyunk. Az Alcántara Csoport gépeket, beszállítókat és szakképzett személyzetet kínálhatna. Sőt, akár a jövőbeli projektekben is együttműködhetnénk.
Valéria hallgatott.
Artúr körülnézett.
—Szeretnénk találkozni a tulajdonossal. Azt mondták nekünk, hogy jelentős vagyon áll a projekt mögött.
Daniel Valeriához fordult.
Alig bólintott.
– Már ismered őt.
Arturo összevonta a szemöldökét.
– Itt van?
-Igen.
Daniel megfogta Valeria kezét.
– Ő az.
Beatriz abbahagyta a mosolygást.
-Mint?
— Valeria a San Jerónimo tulajdonosa.
Arturo mintha egy vicc magyarázatára várt volna.
Dániel folytatta:
– Ő a restaurálást finanszírozó alap fő kedvezményezettje is.
A csend kínossá vált.
Beatriz a birtokra nézett, majd Valeriára.
