– Az nem lehet.

Valéria most szólalt meg először.

– Igen, megteheted.

– De éltél…

Beatriz túl későn állt meg.

– Abban a régi házban?

Valeria hangoskodás nélkül fejezte be a mondatot.

– Igen. Néhány napig még mindig ott élek.

Arturo gyorsabban reagált.

– Honnan származik ez a vagyon?

– A családomtól.

Valeria röviden elmesélte nekik a történetet.

Dédapja, Manuel Mendoza Villaseñor évtizedek alatt szerzett földeket és épületeket. Halála után az ingatlanokat örökösök, vagyonkezelők és rosszul dokumentált tranzakciók között osztották fel. Valeria nagymamája megőrizte azokat az okiratokat, szerződéseket és levelezést, amelyek később kulcsfontosságúnak bizonyultak.

Évekig senki sem hitte, hogy ezeknek a papíroknak bármilyen értékük is van.

Valéria, igen.

Miközben egy egyetemen katalogizálta a történelmi dokumentumokat, elkezdte dátum és közjegyző szerint rendszerezni azokat. Ellentmondásokat talált. Ezután ügyvédeket fogadott.

A pereskedés évekig tartott.

Néhány vagyontárgyat már nem lehetett visszaszerezni, ezért kártérítést fogadott el. Mások jogilag továbbra is a családi vagyon részét képezték.

Szent Jeromos is közéjük tartozott.

Arturo növekvő feszültséggel hallgatta.

Mert tökéletesen értette, hová vezet ez a beszélgetés.

– És a Plaza Áurea? – kérdezte végül.

Valeria a tekintetét állva állta.

– A földterület jelentős része ugyanabban a sorrendben jelenik meg.

Beatriz a férjére nézett.

– Ő az?

Artúr nem válaszolt.

Valéria, igen.

– Az ügyvédeim kérték az intézkedést, amely ideiglenesen leállítaná a munkálatokat.

Beatriz arca teljesen megváltozott.

Hónapokkal korábban még megvetéssel tekintett le erre a szerény házra. Most ott állt a nő előtt, akinek az aláírása közvetlenül befolyásolhatta családja egyik legfontosabb projektjét.

—Valeria —vágta közbe Arturo—, Azt hiszem, üzleti ügyekkel kellene foglalkoznunk.

A lány halványan elmosolyodott.

– Pontosan ezt csináljuk.

– Ha fennállnak jogos érdekeink, megállapodásra juthatunk. Megvásárolhatjuk a részesedést, átadhatunk egy százalékot…

– Nem azért jöttem, hogy ma bármit is eladjak neked.

– Akkor mondd meg, mit akarsz.

A kérdés agresszívabban hangzott, mint ahogy Arturo szánta.

Daniel lépett egyet, de Valeria gyengéden megszorította a kezét.

– Azt akarom, hogy emlékezz az első alkalomra, amikor találkoztunk.

Arturo hallgatott.

– Négy személyre terítettem – folytatta. – A fiad hónapok óta mesélt rólad. Tudtam, hogy követelőző vagy, de mindenekelőtt azt gondoltam, hogy te leszel a szülei.

Beatriz lesütötte a tekintetét.

–Láttam, ahogy kiszállnak a teherautójukból. Köszöntöttem őket. Behívtam őket. Nem tudták, mennyi pénzem van, milyen ingatlanok vannak a nevemen, vagy melyik ügyvéd képvisel.

Valéria mély levegőt vett.

– Csak azt tudták, hogy kicsi a házam.

Senki sem szakított félbe.

– És ez elég volt ahhoz, hogy eldöntsék: nem érdemlek tiszteletet.

Beatriz kinyitotta a száját.

– Valéria, én…

– Hadd fejezzem be.

Hangjában nem volt keménység, de volt benne egyfajta határozottság, amit Beatriz nem mert megkérdőjelezni.

„A férjed még a kapun sem lépett át. Azt mondtad, egy olyan nő, mint én, tönkretenné Danielt. Aztán megpróbálták arra kényszeríteni, hogy válasszon a családja és köztem.”

Arturo a fiára nézett.

Dániel nem nézett félre.

„Azért rúgták ki, mert nem tudták kézben tartani az életét” – tette hozzá Valeria. „És meg voltak győződve arról, hogy koldulva fog visszajönni.”

Artúr így válaszolt:

– Felelősségre akartam tanítani.

Daniel halk, örömtelen nevetést hallatott.

– Szakmai lecke volt, hogy blokkolta a hitelkártyáimat és kirúgott, mert feleségül vettem a szeretett nőt?

– Azt hittem, rossz döntést hozol.

– Mert szegénynek tartottad.

Arturo hallgatott.

Dániel közeledett.

– Tudod, mi volt az első dolog, amit Valeria tett, amikor kirúgtál?

Az apa figyelte őt.

– Azt mondta, újrakezdhetem.

– Dániel…

„Nem vett nekem céget. Nem adott nekem irodát. Lehetőséget adott, hogy benyújtsak egy javaslatot a hacienda felújítására. Két céggel versenyeztem. Költségvetéseket készítettem, embereket vettem fel, és minden fillérrel elszámoltam.”

Valéria hozzátette:

– Azt akartam tudni, hogy Daniel tud-e építeni valami sajátot. És tudott is.

Ez furcsa módon megsebezte Arthur büszkeségét.

Mert tudta, hogy igaz.

Daniel cégének már három másik független szerződése volt. Azok az építészek, akik korábban a Grupo Alcántara-nál dolgoztak, elkezdték ajánlani őt. Hírneve pontosan azokban a hónapokban nőtt meg, amikor Arturo a kudarcára számított.

Az apa megpróbálta bebizonyítani, hogy a fia nem élhet nélküle.

És pont az ellenkezőjét bizonyította.

Beatriz Valeriát figyelte.

– Szóval… ez mind csak egy vizsga volt?

– Nem terveztem, hogy megalázol.

– De elrejtetted a pénzed.

– Soha nem hazudtam neked. Soha nem mondtam, hogy nincs vagyonom. Egyszerűen csak feltételezted.

Beatriz válasz nélkül maradt.

Valéria folytatta:

– Ha azon a napon utánad jöttem volna, és azt kiabáltam volna, hogy milliomos vagyok, valószínűleg megállítottad volna a teherautót.

Beatriz lehunyta a szemét.

-Igen.

A szó szinte suttogás volt.

– Valószínűleg így van.

Ez a beismerés még Arturot is meglepte.

Beatriz lassan felemelte a fejét.

– És ez a legrosszabb az egészben.

A nő most először tűnt úgy, mintha elfelejtette volna megőrizni tökéletes testtartását.

– Tényleg meggondoltam volna magam.

Valeriára nézett.

– Nem azért, mert jobban ismertelek. Hanem a pénzed miatt.

Könnyezni kezdett a szeme.

– Szégyellem bevallani.

Valéria nem válaszolt azonnal.

„Évekig azt hittem, hogy Danielt védem” – folytatta Beatriz. „Megszállottan érdekelt, hogy kik a családok, mijük van, kivel könnyű barátkozni. Mindent egyfajta versengéssé változtattam.”