1. RÉSZ
Azon az estén, amikor elvesztettem Canelát egy szakadékban a Sierra Tarahumara-hegységben, megértettem, hogy meghalhatnék egy olyan vagyonért, ami talán nem is az enyém.

Három nappal korábban hagytam el Creelt egy hátizsákkal, egy vízálló mappával és azzal a makacssággal, ami addig vitt előre, amíg a férjem, Julián, elhagyott egy másik nőért, és nem válaszolt a hívásaimra. Huszonkilenc éves voltam, középiskolában tanítottam, és belefáradtam abba, hogy egy olyan városban éljek, ahol mindenki már azelőtt tudott az elhagyásomról, hogy egyáltalán találkoztak volna velem.

Egy chihuahuai közjegyzőtől kapott levél megváltoztatta a terveimet. Apám, aki nyolc hónappal korábban halt meg, egy kis erdődarabot hagyott rám egy elhagyatott kunyhóval egy régi fakitermelő út közelében. Volt egy vételi ajánlat is, amelyet a Bosques del Norte, SA de CV írt alá. Az ár túl alacsony volt ennyi hektárért.

Ez gyanússá tett.

Szerettem volna látni a helyet, mielőtt bármit is aláírtam volna.

Egy óra alatt megváltozott az időjárás. Először ónos eső esett, majd heves havazás. Fahéj megcsúszott egy jégdarabon, és legurult a sziklák közé. Mire odaértem, már nem lélegzett.

Néhány másodpercig térdeltem, homlokomat a még mindig meleg nyakához nyomtam. Aztán elővettem a mappát a táskámból, a kabátom alá rejtettem, és folytattam utomat gyalog.

Nem emlékszem, milyen messzire gyalogoltam.

Emlékszem, hogy megjelöltem két fatörzsöt egy késsel, hogy ne kelljen körbe-körbe járnom, és a telefonomat a ruhámba tettem, hogy takarékoskodjak az akkumulátorral. Nem volt térerő, de az iránytű működött. Amikor elvesztettem az ujjaim érzéketlenségét, megértettem – még mindig öntudatnál maradva –, hogy az óvatosság már nem azt jelenti, hogy tovább kell mennem a birtok felé, hanem menedéket kell keresnem. Láttam a füstöt felszállni a fenyőkből, megpróbáltam elérni, és elestem, mielőtt elértem volna a hegyoldalt.

Emlékszem, hogy egy idegen mellkasának dőlve ébredtem.

Hatalmas termetű volt, sötét szakállal, favágó vállakkal és szürke szemekkel. Úgy cipelt, mintha egy zsák lennék. Megpróbáltam elmenekülni.

-Hagyjon békén.

– Ha elhagylak, megfagysz.

Nem vitatkozott. És nem is kért tőlem engedélyt.

Mateo Salgado volt a neve. Tizenegy éve élt egyedül egy fenyőfák között megbúvó kunyhóban, messze minden járható úttól. Egy vaskályha közelébe helyezett, a szükségesnél többször nem nyúlt hozzám, és takarókba csavart.

Amikor végre meg tudtam fogni egy bögrét, megkérdezte, miért mentem fel oda.

Megmutattam neki a papírokat.

Mateo némán olvasott. Amikor az utolsó oldalhoz ért, láttam valamit, ami nem illett a közömbös arcához: összeszorította az állkapcsát.

„Ismered ezt a céget?” – kérdeztem.

– Tudom a nevet.

– És a képviselő? Ramiro Castañeda.

Túl sokáig tartott, mire válaszolt.

-Is.

Eltette a dokumentumokat, és elmondta, hogy apám kunyhója három kilométerrel feljebb van az úton. Szerinte a tetején lyuk tátongott, az egyik fal beomlott, és az ösvény majdnem egyméternyi hó alatt eltűnt.

– Nem fogsz odaérni, mielőtt véget ér a tél.

– Akkor lemegyek.

Mateo kinyitotta az ajtót.

A szél úgy csapott le, mint egy pofon. Kint nem volt ösvény. Csak fehérség.

– Áprilisig nem mész le.

Nem sírtam. Nem is kértem, hogy maradhassak. Kiszámoltam az élelmet, a tűzifát, a helyet és a távolságot.

–Tudok dolgozni. Tudok főzni, javítani, fát vágni. Nincs szükségem a támogatásodra.

Úgy nézett rám, mintha ez a válasz inkább kellemetlenül érintette volna, mint egy könyörgés.

A második éjszaka annyira lecsökkent a hőmérséklet, hogy másnap reggelre a fő szobában a vödörben megfagyott a víz. Csak a kis hátsó szoba maradt meg némi meleg a kályha jóvoltából.

Mateo a kialudt kályha mellett ülve talált rám, és úgy tettettem, mintha nem remegnék.

– Ma éjjel itt fogsz aludni.

A hangja parancsként csengett.

Ránéztem.

-És te?

– A padlón.

– Nem kell úgy beszélned velem, mintha a tiéd lennék.

A szemöldöke megfeszült.

– Nem birtoklok senkit.

– Tudom.

Ez jobban lefegyverezte, mint egy vita.

A tűzhelyre mutattam.

„Egy férfi, aki bántani akart, akár a hó alatt is hagyhatott volna. Te nem tetted. Nekem ennyi elég.”

Mateo most először sütötte le a tekintetét.

Ahogy lehajolt, hogy leterítsen egy takarót a földre, egy boríték esett ki a kabátjából. Már azelőtt láttam a logót, hogy felvette volna: Északi Erdő.

Ugyanaz, mint az ajánlatom.

Túl gyorsan eltette.

„Mit küldtek neked?” – kérdeztem.

Mateo mozdulatlan maradt, és szorosan szorongatta a borítékot a kezében.

Ha hónapokig csapdába esnél egy idegennel, aki valamit titkol az örökségeddel kapcsolatban, megbíznál benne, vagy a 2. részben keresnéd az igazságot?

2. RÉSZ
Máté aznap este nem válaszolt.

Betette a borítékot egy szerszámosládába, és lefeküdt a földre, háttal nekem. Én sem faggattam. Tanultam valamit Juliántól: amikor valaki kitér a kérdés elől, a válasz gyakran abban rejlik, amit védeni próbál.

Decemberben ketten kezdtünk el együtt élni, akiket egy aprócska határvonalon kényszerítettek megosztani. Én abból főztem, ami elérhető volt, nyomon követtem a készleteket és ruhákat foltoztam. Mateo tűzifát aprított, ellenőrizte az üres csapdákat, és háromnaponta lement egy patakhoz, hogy jeget törjön és edényeket töltsön.

Soha nem tettettem, hogy haszontalan vagyok. Ő sem tettetett kedvességet.