Március végére Mateo térde sokkal jobban lett. Addigra már nem úgy kezeltük egymást, mint a véletlen vendégeket. Mielőtt felébredtem, kávét főzött. Tudtam, mikor ne szóljak hozzá. A nyírfa fésű a kabátom zsebében lapult.

Egyik kora reggel megkérdezte tőlem:

– Amikor lemegyek az úton, te visszamész Creelbe?

– Először is Chihuahuába megyek.

– Julianhoz látni?

– Nem. Keressünk fel egy közjegyzőt, aki nem ismeri őt.

Most először mosolygott halványan.

—Jó válasz.

Április első napján, amikor még járható volt, együtt mentünk le. Nem mentem közvetlenül ahhoz a közjegyzőhöz, aki az öröklési levelet küldte. Választottam egy másik irodát, másolatokat hoztam, és kértem az okirat, valamint az ingatlannal kapcsolatos óvintézkedések felülvizsgálatát.

A közjegyző két napot vett igénybe, hogy világos magyarázatot adjon nekünk.

Apám tulajdoni lapja még mindig megfelelően be volt jegyezve a vagyonnyilvántartásba. Az öröklési eljárás a javamra folyamatban volt, de valaki megpróbált magánúton árverést szervezni a személyi igazolványom másolatát, a CURP (mexikói személyi igazolvány száma) számomat és egy olyan aláírást felhasználva, amely nem egyezett meg a későbbi dokumentumokon szereplővel.

Még nem sikerült átruházniuk az ingatlant.

Ez volt a legfontosabb.

Nem késtem el.

Írásban kértem, hogy a jogosulatlan tranzakciókkal szembeni kifogásomat is belefoglalják, és felbéreltem egy ügyvédet, Adriana Solíst. Elmagyarázta, mit tehetek és mit nem.

„Ezt nem oldjuk meg azzal, hogy bemegyünk a rendőrséggel és mindenkit letartóztatunk” – mondta nekem. „Először is biztosítjuk az ingatlant, dokumentáljuk a hamisítást, és követjük a pénzt.”

A segítségükkel megszereztem a különválásunk után lezárt közös számlám korábbi bankszámlakivonatait. A 180 000 peso átutalás négy nappal a csalárd szerződés dátuma után érkezett Julián számlájára. A leírásban nem „eladás” szerepelt, hanem „előleg tanácsadási szolgáltatásokért”.

De a kibocsátó egy, a Bosques del Nortéhoz kereskedelmileg kötődő vállalat volt.

Második teszt.

A harmadik egy kevésbé látványos helyről jött: a régi e-mail címemről.

Még mindig volt egy biztonsági mentésem egy USB-meghajtón. A régi üzenetek között felbukkant egy Juliántól származó, véletlenül Ramirónak küldött üzenet, amelyben a BCC mező helytelenül volt konfigurálva. Nem tartalmazott vallomást. Csak egy mondat:

– Nem nézi át ezeket a papírokat. Amint a hagyatéki eljárás befejeződik, a végső aláírás egyszerű lesz.

Háromszor olvastam el.

Nem sírtam.

Adriana káromkodott.

Feljelentést tettünk az Állami Főügyészségen lehetséges hamisítás és csalás miatt, és külön polgári eljárást indítottunk az okiratok továbbításának megakadályozása érdekében. Nem volt bilincs vagy sziréna. Voltak pecsétek, hitelesített másolatok, időpontfoglalások és órákig tartó várakozás.

Julian még aznap este felhívott.

-Mit csinálsz?

– Javítom, amit tettél.

— Te nem tudod, miről beszélsz.

– Akkor magyarázd el nekem, miért utalt be Bosques del Norte 180 000 pesót a számládra.

Csend.

Ugyanaz a csend volt, amitől valaha kicsinek éreztem magam.

Ezúttal ő adott nekem információt.

– Elena, meg tudjuk oldani.

-Nem.

– Az a föld nem ér annyit, mint gondolod.

– Akkor könnyű lesz békén hagynod.

Letettem a telefont.

Három nappal később Ramiro kért, hogy találkozhassunk. Adriana ragaszkodott hozzá, hogy a találkozó az irodájában történjen, és mindent írásba foglaljanak. Mateo velem akart jönni.

– Kint várhatsz – mondtam neki.

Összeráncolta a homlokát.

-Nem szeretem.

– Én sem. De ez a harc az enyém.

Néhány másodpercig a tekintetemet fürkészte, majd bólintott.

Ramiro fehér ingben, drága órával és begyakorolt ​​nyugalommal érkezett. Julián öt perccel később megjelent.

Kevésbé volt fájdalmas több mint egy év után újra látni a férjemet, mint képzeltem. Ugyanúgy nézett ki. Ez volt a legrosszabb az egészben. A férfin, aki hazudott nekem, semmi látható jel nem látszott.

Ramiro egy mappát tett az asztalra.

– Az apád el akarta adni.

– Apám egy levelet hagyott hátra, aminek az ellenkezőjét állította.

– Egy levél nem érvényteleníti az üzleti megállapodást.

Adriana közbelépett.

– Egy hamisított aláírás érvénytelenítheti azt.

Julian rám nézett.

– Elena, figyelj. Apádnak voltak adósságai.

– Akkor mutasd meg a váltókat.

Nem volt nekem.

Ramiro stratégiát váltott.

—A földterület nehezen beépíthető. Megoldást kínálunk.

– A becsült erdőérték kevesebb mint negyedét ajánlották nekem.

Az arckifejezése alig változott.

Fizettem egy értékbecslésért.

Véleményt is kért az úttal kapcsolatban.

Az általuk említett állítólagos „ősi szolgaság” nem volt bejegyezve.

„Át kell menniük Mateo birtokán, majd az enyémen, hogy megszerezzék a fát” – mondtam. „Ezért próbálták meg kivásárolni őt is.”

Julian megmozdult a székében.

– Ne keverd bele azt az embert ebbe.

– Akkor hoztad ide, amikor ugyanannál a cégnél dolgoztál, amelyik elvette a fűrészmalmát.

Ramiro felkelt.

– Ez a találkozó véget ért.

—Én is.

Előhúztam egy utolsó papírlapot, nem fenyegetésként, hanem bizonyítékként: a panasz tudomásulvételeként.

Ramiro elolvasta, és az arcáról eltűnt a hideg.

– Éveket fogsz ezzel tölteni.

-Lehet.

– És minek? Egy rothadó kunyhónak?

Ránéztem.

– Nem. Hogy soha többé senki ne írja alá a nevem azzal a gondolattal, hogy nem fogom ellenőrizni.

Ez volt a konfrontáció igazi vége.

Másnap nem nyertem.

Hónapokkal később nyertünk.