Ennek ellenére betartottam a szokásaikat, mert tudnom kellett, kivel vagyok bezárva. Mateo megszámolta a vadászpuskájában lévő töltényeket, amikor visszatért, és üresen tette egy magas szekrénybe. Egy jegyzetfüzetbe feljegyezte, mennyi tűzifát használtunk el, és soha nem nyúlt a mappámhoz anélkül, hogy engedélyt kért volna tőlem. Amikor Ramiro nevét említettem, kikerülte a választ, de meg sem próbálta elvenni az irataimat. Ez arra késztetett, hogy kicsit lejjebb húzzam a védelmemet, nem a megérzésem, hanem a viselkedése miatt.

Egyik délután kértem, hogy mutassam meg a Bosques del Norte-tól kapott borítékot. Vonzás nélkül átnyújtotta. Egy ajánlat volt benne, hogy megvegyek egy földdarabot a faháza mellett 320 000 pesóért. A mellékelt vázlat pontosan apám birtokának határánál végződött.

– Ez összeköti a két ingatlant – mondtam.

-Igen.

– Tehát az első naptól kezdve tudtad, hogy az ajánlatom nem véletlen.

– Gyanítottam. Nem tudtam, meddig mehetett el.

Lefényképeztem a vázlatot, és feljegyeztem a dokumentum oldalszámát. Ha tavasszal felfedeznénk, hogy hamisítvány, pontosan emlékezni akartam, mit láttam.

De ettől a pohár kevésbé kezdett horpadni.

És abbahagytam, hogy „Mr. Salgado”-nak szólítsam.

Egyik reggel egy kézzel készített nyírfésűt találtam az asztalon. Hetek óta küszködtem a hajammal, mert elvesztettem az enyémet a Cinnamon miatt.

– Megcsináltad.

– A fa nem fog repedni, hacsak nem benedvesíted túlságosan.

-Köszönöm.

Máté vállat vont, és kiment tűzifáért.

Ez a kis tárgy jobban zavart, mint bármilyen szép szó.

Januárban az időjárás javulása lehetővé tette számunkra, hogy elérjük apám faházát. Mateo ragaszkodott hozzá, hogy velem jöjjön. A tető megrongálódott, de a hálószoba egyik sarka még száraz volt.

Találtam egy fémdobozt egy laza deszka alatt.

Bent ingatlanadó-számlák, a tulajdoni lap egy régi példánya, három nyomtatott levél és egy hiányos szerződés volt. Az egyik levélben Ramiro Castañeda felajánlotta, hogy megveszi a földet. Egy másikban apám egy ügyvédnek írt levelet:

– Nem fogom eladni. Egy fakitermelő utat akarnak régi szolgalmi jogként feltüntetni. Ha ragaszkodnak hozzá, beperlem őket.

A harmadik oldal lebénított.

Ez egy adásvételi szerződés tervezete volt, apám halála előtt hat hónappal kelt.

Alatta egy aláírás volt a nevemmel.

Én ezt sosem írtam alá.

Mateo elvette a dokumentumot és elsápadt.

– Ez nem a te kézírásod.

-Nem.

– Hozzáfért Julian a személyi igazolványaidhoz?

Ránéztem.

– Házasság alatt igen.

Máté leült egy kidőlt gerendára.

Aztán elmesélte nekem a történetét.

Tizenegy évvel korábban egy kis fűrészmalmot vezetett Ramiróval. Amikor felfújt számlákra és szabálytalan engedélyekre bukkant, el akart válni. Ramiro olyan dokumentumokat mutatott be, amelyekben Mateo állítólag lemondott a részesedéséről. Beperelte, elvesztette az üzletet, és mindenét egy látszólag manipulált ügy elleni küzdelemre költötte.

„És az a boríték?” – kérdeztem.

–Októberben érkeztem. Pénzt ajánlottak, ha tavasz előtt elhagyom a környéket.

-Mert?

– Mert a kunyhóm az egyetlen járható úton van apád földjére.

A hideg már nem érdekelt.

A Bosques del Norte nem csak olcsón akart vásárolni. Hozzáférésre volt szükségük.

Minden egyes lapot lefényképeztem a mobilommal, annak ellenére, hogy nem volt térerő, feljegyeztem a dátumokat, és az eredetieket külön-külön tároltam. Mateo segített lezárni a dobozt egy viaszos zacskóba.

Két nappal később kiment száraz fáért, és estig sem tért vissza.

Nem vártam.

Lámpával követtem a nyomait, míg meg nem találtam egy fenyőfa alatt; a bal térde kificamodott, miután egy rejtett rönkre esett.

– Visszamehetek egyedül is – morgolódott.

– Persze. Ezért haladsz előre húsz métert órák óta.

A fejszéjével támasztózkodtam, egy deszkát kötöttem a lábához, és majdnem két órámba telt, mire visszahoztam.

Tíz napig mindent csináltam.

A nyolcadik éjszakán, miközben panasz nélkül próbálta elviselni a fájdalmat, megszólalt az ágyából.

– A férjed nemcsak ismerte Ramirót.

Megfordultam.

– Mit mondtál?

Mateo a fémdobozra mutatott.

– Ellenőriztem a szerződést. Van benne utalás egy korábbi, 180 000 peso összegű átutalásról. A számla 4421-re végződik.

Ürességet éreztem a gyomromban.

Ismertem ezeket a számokat.

Ez volt az a számla, amit Julian használt, amikor összeházasodtunk.

– Szóval nem csak úgy elment egy másik nővel – mondtam.

Mateo állta a tekintetemet.

– Szerintem elárult, mielőtt elhagyott.

Néha az árulás nem akkor kezdődik, amikor valaki elhagy, hanem akkor, amikor felfedezi, mennyit nyerhet veled; mit tennél, ha ezt megerősítenéd?

3. RÉSZ
Megvártam, amíg Mateo elalszik, hogy elővegyem a régi tanári jegyzetfüzetemet, és mindent sorban leírjak.

Az ajánlat dátuma. Név: Ramiro. Levél apámtól. Szerződés hamisított aláírásommal. Banki referenciaszám. Mateo nevére címzett boríték. Lehetséges hozzáférés a kabinján keresztül.

Nem történetet akartam. Egy ellenőrizhető sorrendet akartam.

Ez megmentett attól, hogy elkövessem a legkönnyebb hibát: azt higgyem, hogy már tudom az egész igazságot.

Februárban és márciusban, amíg a hó elszigetelt minket, a faházat egyfajta archívummá alakítottam. Dátum szerint rendeztem a dokumentumokat. Összehasonlítottam a valódi aláírásomat a szerződésen szereplővel. Ellenőriztem az okiratszámokat, a közjegyző adatait és a fizetési hivatkozásokat. Találtam még valamit: a feltételezett szerződés egy két évvel korábban lejárt személyi igazolványomat említette.

Julian megtartott egy másolatot.

Mateo a maga részéről elővette régi fűrésztelepi papírjait egy dobozból. Nem voltak tökéletes bizonyítékai annak, hogy Ramiro tizenegy évvel korábban szintén hamisította az aláírását, de egy mintát mutattak: ugyanaz az ügynökség, ugyanaz az iroda, és mindenekelőtt ugyanaz a közvetítő neve, aki most a földem eladásában szerepelt.