1. RÉSZ

Alba nővér három éven belül harmadszorra esett teherbe, és a Córdoba külvárosában található Santa Beatriz kolostorban egy olyan szabály volt érvényben, amelyet évtizedek óta senki sem szegett meg: senki sem léphette át a kerengőt. Văn bản đã dán (1)

A hír úgy érte Leonor anyukát, mint egy tonna tégla az irodájában. A 27 éves Alba a mindössze 7 hónapos Gabrielt tartotta a karjában, míg Mateo, aki még nem töltötte be a 2. életévét, a fehér ruhájába kapaszkodott.

– Anya, visszatért a hányinger. Tudom, mit jelent ez.

Leonor otthagyta a rózsafüzért az asztalon.

– Biztos vagy benne?

-Igen.

Alba nem tűnt büszkének vagy ijedtnek. Úgy tűnt, beletörődött. Két korábbi terhességében is ugyanezt ismételte: nem volt semmilyen kapcsolata férfival, nem hagyta el a kolostort, és nem értette, hogyan történhetett.

Eleinte sok nővér a gondviselésről beszélt. Eleanor is hinni akart benne. De a harmadik terhesség a csodálatot félelemmé változtatta.

Ez a közösség kicsi volt. Az ajtókat éjszakára zárva tartották, a kulcsokat ellenőrizték, a látogatókat pedig egy könyvben jegyezték fel. Csak a beszállítók, apácák, felhatalmazott családtagok és Dr. Mercedes Salvatierra, a zárda 14 évig orvosa léphetett be.

– Alba, emlékezned kell mindenre, ami az elmúlt hetekben történt.

A fiatal nő összevonta a szemöldökét.

– Dr. Mercedes többször is eljött. Azt mondta, kevés a vasam. Tegnap este adott egy injekciót a szédülés ellen.

Leonor mozdulatlan maradt.

-Tegnap este?

– Igen. Azt hittem, tudod.

A főnöknő kiment a folyosóra, és Pilar nővért kereste, aki a kapuért felelt.

Mercedes itt volt éjfél után?

Pilar elsápadt.

– 00:18-kor jött be. Azt mondta, Alba hívta.

– Alba nem hívta fel.

A köztük lévő csend rosszabb volt, mint bármilyen válasz.

Leonor visszament az irodába, és a szék mellett, ahol Alba ült, talált egy kis darab orvosi ragtapaszt. Semmire sem utalt, de alkohol szaga volt, és egy apró rózsaszín folt volt rajta.

Azon a reggelen ellenőrizték a belépési könyvet. Leonor felfedezett valamit, amit addig senki sem tudott összefüggésbe hozni: Mercedes a két korábbi terhességet megelőző hetekben többször is meglátogatta a zárdát.

Amikor az orvos megérkezett, hogy megvizsgálja Albát, Leonor már nem barátként üdvözölte.

– Mit injekcióztál neki tegnap este?

-Vitaminok.

-Melyik az?

Mercedes túl sokáig várt a válasszal.

—B-komplex.

– Mutasd meg az ampullát!

—A lövés.

– Ki hívta őt?

Mercedes Pilarra nézett.

– Szerintem igen.

– Nem én hívtam – felelte Pilar.

Az orvos arckifejezése alig egy másodpercre változott meg, de Leonor látta.

Aztán, amíg Mercedes elrakta a sztetoszkópot, az aktatáska nyitva maradt. Benne injekciózható nyugtatók voltak.

Alba a hordágyról remegő ajkakkal nézett Leonorra.

– Anya… néha adott nekem valamit, ami segít aludni. Azt mondta, ettől elmúlik a fájdalom.

Leonor úgy érezte, összeszorul a szíve.

– Hosszan elaludtál?

– Egyszer hajnalban felébredtem, és semmire sem emlékeztem az előző éjszakából.

Mercedes becsapta az aktatáskát.

– Ez abszurd.

De Leonor már nem figyelt oda. Megértette, hogy három éven át mindenki titkos ajtót, rejtett szeretőt vagy lehetetlen magyarázatot keresett.

És talán az igazi veszély mindig is a bejárati ajtón keresztül lépett be fehér köpenyben.

2. RÉSZ

Leonor távol tartotta Mercedest mindenféle ellenőrzéstől, Albát pedig elvitte egy córdobai nőgyógyászhoz, aki senkit sem ismert a zárdában. Az új orvos megerősítette a terhességet, és 9 napos valószínű fogantatási időintervallumot számított.

Mercedes ebben az időszakban négyszer látogatta meg Santa Beatrizt.

Alba abbahagyta a „csodákról” való beszélgetést.

„Ha nem én választottam ezt, akkor nem akarom, hogy bárki így hívja” – mondta egy délután, miközben Gabrielt nézte alvó állapotban.

Leonor elkezdte átnézni négy évnyi jelentést, receptet és számlát. Mintákat talált: állítólagos vérszegénységi krízisek, migrén, éjszakai ellenőrzések és „pihentető kezelések”. A dátumok szinte mindig egybeestek a terhességek kezdetének időszakaival.

A felettese azzal az ürüggyel ment Mercedes magánklinikájára, hogy régi másolatokat kérjen. Ott egy Nuria Vega nevű ápolónő meghallotta Alba nevét, és abbahagyta néhány irat rendszerezését.

– Nem tudunk itt beszélni.

Két nappal később találkoztak egy kávézóban az állomás közelében.

Nuria egy mappával érkezett.

– Tíz évig dolgoztam a Mercedesnél. Nyolc hónapja otthagytam őket, mert olyan dolgokat láttam, amiket nem tudtam igazolni.

Bent egy madridi mesterséges megtermékenyítési klinika feljegyzéseinek másolatai voltak. Több oldalon ugyanaz a név szerepelt: Javier Salvatierra.

– Ki az? – kérdezte Leonor.

Nuria lehalkította a hangját.

– A fia volt.

Javier hét évvel korábban, 29 éves korában hunyt el súlyos betegség után. A kezelés előtt reproduktív mintákat őrizett meg. Mercedes évekig fizetett a megőrzésükért.

Aztán elkezdődtek a kivonások.

Kicsi. Eldugott. Kétes engedélyekkel.

Nuria 3 dátumot jelzett.

Az első egybeesett Máté fogantatásával.

A második, Gabriellel.

A 3., a jelenlegi terhességgel.

Leonor érezte, hogy a kávé keserűvé válik a szájában.

– Azt mondod, hogy a Mercedes ezeket a mintákat az Albával használta fel?

– Azt mondom, elhagyták a bankot, és megérkeztek a klinikájára. És láttam az inszeminációs anyagokat előkészítve Alba kórtörténete mellett.

A mappa tartalmazott beleegyező nyilatkozatok másolatait is, amelyeken állítólag az apáca aláírása szerepelt.

Alba rájuk nézett, majd azonnal tagadta.

– Ezt sosem írtam alá.