Amikor Alba a kolostorban bevallotta nekem harmadik terhességét, miközben egy csecsemőt tartott a karjában, egy másik gyermeket pedig a ruhája mellett, találtam egy orvosi ragtapaszt a széke alatt. Az orvos, akiben megbíztunk, azt mondta: „Szereted őket.” Nem sírtam: megtartottam a ragtapaszt, és felhívtam az ügyészséget. Aztán láttam, hogy az újszülöttnek hat ujja van, mint valakinek egy régi fényképen.

Évekkel később a Santa Beatriz kolostor már nem a „3 gyermek botránya” miatt volt ismert, és rossz orvosi tapasztalatok után támogatást kereső nőket kezdett fogadni.

Alba soha nem mutatta be magát a szentség vagy az erő példaképeként.

Azt mondta, voltak napok, amikor még mindig utálta a denaturált alkohol szagát.

Azok a napok, amikor kérte, hogy mutassák meg neki az egyes ampullákat az injekció beadása előtt.

Napok, amikor egy csukott ajtó megdobogtatta a pulzusát.

De voltak normális reggelek is.

Mateo az udvaron rohangált.

Gabriel azért vitatkozott, mert még több csokoládét szeretett volna reggelire.

Lucia galambokat kergetett hat ujjú kezével, amelyet a nap felé nyitott.

És ezek a reggelek voltak a legfontosabbak.

Leonor évekig őrizte azt a kis darab ragasztószalagot, amit harmadik terhessége napján talált a szék mellett.

Nem ereklyeként.

Nem mint egy morbid emlék.

Egy borítékban tartotta, abban a fiókban, ahol a zárda könyvelését szokta vezetni.

Egyik délután Alba megtalálta, miközben néhány papírt keresett.

– Még mindig megtartod?

Leonor bólintott.

– Hogy emlékezzek rá, majdnem elsöpörtem.

Alba elvette a borítékot, és egy pillanatig szorongatta.

– De nem tette.

– Túl sokáig tartott, mire megértettem.

– De megértette.

Leonor ránézett.

–Néha azt hiszem, hogy az első két terhességemben kudarcot vallottam.

Alba megrázta a fejét.

–És évekig azon gondolkodtam, hogy rá kellett volna jönnöm. Ha folyton csak azért nézünk vissza, hogy megbüntessük magunkat, Mercedes továbbra is túl sok helyet fog elfoglalni az életünkben.

Leonor szomorúan elmosolyodott.

– Szóval, mit kezdjünk ezzel?

Alba kinyitotta a borítékot, kivette belőle a ragasztószalagot, és megvizsgálta.

Aztán megint eltette.

– Hagyd ott. De ne Mercedesre emlékezzek.

– Akkor mi értelme van?

Alba a terasz felé nézett, ahol 3 gyermeke játszott a délutáni fényben.

–Hogy emlékeztessen minket arra, hogy vannak igazságok, amelyek nem kiabálva érkeznek. Néha aprónak, szinte láthatatlannak tűnnek a földön. És ahhoz, hogy minden megváltozzon, elég, ha valaki úgy dönt, hogy lehajol, felveszi őket, és soha többé nem veszi el a tekintetét.