1. RÉSZ

Azon a napon, amikor Álvaro betöltötte a 18. életévét, rájött, hogy az apja meg akarja fizetni, amiért továbbra is abban a szobában alszik, ahol felnőtt.

Javier egy jegyzetfüzetből kitépett papírlapot hagyott a kávéscsészéje mellett. A közepére egyetlen sort írt: „250 euró minden hónap elsején.”

Álvaro azt hitte, hogy viccnek szánja.

– A saját házamban fogsz lakbért kérni tőlem?

– Most már felnőtt vagy – felelte Javier anélkül, hogy felemelte volna a hangját. – És a felnőttek azért fizetnek, amit használnak.

Nem volt torta, nem volt ölelés, nem volt magyarázkodás.

Amióta Elena, Álvaro édesanyja meghalt, amikor Álvaro kilencéves volt, a valenciai munkásnegyedben álló ház csendes hellyé vált. Javier karbantartóként dolgozott egy kikötői cégnél. Hajnal előtt elindult, és fáradtan, fém- és sószaggal tért vissza. Soha nem volt hiány az élelmiszerből a hűtőszekrényben, soha nem hagyott kifizetetlen számlát, és mindig aláírta az iskolai engedélyeket. De képtelennek tűnt megkérdezni valami olyan egyszerűt, mint például: „Hogy vagy?”

Amikor Álvaro 13 éves volt, egy pár tornacipője a talpánál szétrepedt egy esős hét alatt.

– Apa, szükségem van másokra. Összefut a víz a számban.

Javier a lyukra nézett, és így válaszolt:

—Viselj 2 pár zoknit a hónap végéig.

Az ilyen válaszok apró kövekként gyűltek fel a fiúban.

Álvaro 18 évesen már délutánonként dolgozott, feltöltve a polcokat egy mislatai szupermarketben. Azt tervezte, hogy félretesz, hogy hangmérnöki és zenei producer szakon tanulhasson, de az új bérleti szerződés mindent megváltoztatott. Minden hónapban 250 eurót adott át, segített a bevásárlásban, és kifizette a használt autó benzinjét, ami pont akkor kezdett lerobbanni, amikor sikerült egy kis pénzt megspórolnia.

Ami a legjobban fájt neki, az az volt, amikor Javier új horgászbotot vett, meghívta a kollégáit egy sörre, vagy olyan eszközökkel jelent meg, amelyek nem tűntek sürgősnek.

„Van pénz a szeszélyeidre” – fakadt ki egy este.

Javier otthagyta a kulcsokat az asztalon.

– Ha elég keményen dolgozol, akkor megkapod a jutalomfalatjaidat is.

A vita ajtócsapkodással ért véget.

A következő néhány évben úgy éltek, mint az idegenek. Elmentek egymás mellett a folyosón, üzeneteket hagytak az asztalon, és napokig sem szóltak egy szót sem. Álvaro még apja csizmájának az ajtón beszűrődő hangját is megutálta.

Javier 23 évesen hirtelen elhunyt egy olyan betegség után, amelyet szinte az utolsó pillanatig titkolt.

A temetés után Álvaro egyedül tért haza. Gyakran képzelte el, hogy apja nélkül végre békét talál. Amikor azonban meglátta a bejáratnál a munkásbakancsokat, képtelen volt megmozdítani őket.

Ugyanazon a délutánon megszólalt a csengő.

Miguel volt az, Javier legjobb barátja fiatalkoruk óta. Egy ragasztószalaggal lezárt kartondobozt cipelt.

– Apád megígértette velem, hogy a temetése után neked adom.

Álvaro keserű nevetést hallatott.

– Mi van benne? A 250 euró, amit ennyi év alatt gyűjtöttek?

Miguel nem mosolygott.

– Nyisd ki, mielőtt még egy napig gyűlölni kezded.

Álvaro elvágta a szalagot, felemelte a fedeleket, és amikor meglátta az első dolgot benne, teljesen mozdulatlan maradt.

2. RÉSZ

A doboz tetején 1 pár új sportcipő volt.

Nem voltak drágák vagy hivalkodóak. Pontosan olyanok voltak, amilyeneket Álvaro szeretett volna 13 éves korában, amikor az eső átáztatta a régi talpát.

Alatta egy Javier merev kézírásával írt üzenet állt: „Tíz évet késtem ezzel.”

Álvaro nagyot nyelt, de a haragja azonnal visszatért.

– Ennyi az egész? – kérdezte. – Néhány tornacipő és egy mondat?

Miguel megrázta a fejét.

Volt ott egy mappa is, tele nyugtákkal, bankszámlakivonatokkal és dátummal ellátott borítékokkal. Álvaro találomra kinyitott egyet. Benne 250 eurót talált. Kinyitott egy másikat. Újabb 250 eurót. Aztán még egyet.

Mindegyik ugyanannyit tartalmazott.

– Az egyszerűen nem lehet…

Miguel leült vele szemben.

– Apád sosem költötte el a lakbéredet.

Álvaro elkezdte számolni. 60 boríték volt, minden hónapnak egy a 18. születésnapja óta. Összesen 15 000 euró.

Az első érzés nem a hála volt.

Düh volt.

–Szóval látta, ahogy beragasztom a cipőm talpát? Látta, ahogy dupla műszakot vállalok? Látta, ahogy otthagyom a hangmérnöki képzést, és mindezt megtartom magának?

Miguel lesütötte a tekintetét.

-Igen.

Álvaro a tenyerével az asztalra csapott.

– Ettől még nem lesz jó apa.

– Nem – felelte Miguel. – És tudta is.

Ez a válasz jobban lefegyverezte, mint bármilyen védekezés.

A mappában Álvaro nevére szóló megtakarítási számláról származó dokumentumok voltak. Javier a saját fizetéséből is befizetett kisebb összegeket, még a betegszabadságán töltött hónapokban is. Az egyenleg meghaladta a 24 000 eurót.

De volt valami még furcsább is: egy Benimaclet negyedben található kisbolt tulajdoni lapja. Az utolsó oldalon Álvaro neve szerepelt leendő tulajdonosként.

-Mi ez?

Miguel mély lélegzetet vett.

– Apád azt akarta, hogy odamenj, mielőtt elolvasnád az utolsó levelet.

Álvaro hirtelen felállt.

– Nem akarok több rejtvényt.

–Akkor elmondok neked valamit, amit ő soha nem tudott elmondani. Amikor édesanyád meghalt, Javier elvesztette a hitét önmagában. Azt gondolta, hogy ha kényelmesen elhelyez, az gyengévé tesz. Úgy hitte, hogy az egyetlen módja annak, hogy felkészítsen az egyedüllétre, ha megtanít a kitartásra.

– Nos, sikerült neki – felelte Álvaro. – Már életemben magányosnak éreztem magam miatta.