„Apám temetése után találtam ezt a fotót: úgy mosolygott rám, mintha soha nem kért volna tőlem havi 250 eurót, amíg a cipőmet ragasztottam. »Ha elég keményen dolgozol, te is megkapod a jutalomfalatodat.« Nem sírtam: kinyitottam a dobozt, amit a legjobb barátja hagyott az asztalon. Benne 60 boríték, egy kulcs és egy ismeretlen cím volt.”

Miguel egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Pontosan ezt mondta 3 hónappal ezelőtt is.

Csend telepedett a konyhára.

Miguel elővett a zsebéből egy kék címkével ellátott kis kulcsot.

– A lakás az év végéig ki van fizetve. Apád két éven át éjszaka velem együtt javítgatta.

-Szóval így?

— Menj és nézd meg.

Fél órával később Álvaro egy szürke spalettánál állt Benimaclet egyik csendes utcájában. Bedugta a kulcsot, felemelte az ajtót, és felkapcsolta a villanyt.

Amit odabent látott, arra késztette, hogy a falnak támaszkodjon.

A szoba közepén egy munkaasztal, egy számítógép, akusztikai panelek, 2 stúdiómonitor, egy profi mikrofon és egy széken a régi gitár állt, amelyről Álvaro azt hitte, hogy évek óta elveszett.

A hangszer felett egy másik hangjegy szólt.

„Mielőtt elolvasnád a levelemet, nyomd meg a lejátszást.”

Álvaro a képernyőre nézett.

Csak egy videófájl volt.

És a kimerevített képen megjelent Javier, nagyon sovány, egyenesen a kamerába nézve.

3. RÉSZ

Álvarónak majdnem egy percbe telt, mire leült.

A képernyőn Javier ugyanott látszott, sötét sapkában és egy rá túl nagy kabátban. Sokkal törékenyebbnek tűnt, mint amire Álvaro emlékezett a temetésről. A betegség megváltoztatta az arcát, de azt nem, ahogyan összeszorította a száját, mielőtt valami nehéz dolgot mondott.

Végül megnyomta a lejátszást.

– Szia, fiam.

Álvaro nyomást érzett a mellkasában.

Évek óta vágyott arra, hogy igazán hallhassa az apját beszélni. Nem számlákról, csapokról, beosztásról vagy benzinről. Hogy róluk beszéljen. Arról, ami kettejük között történt.

Javier lassan lélegzett a videóban.

– Ha ezt látod, az azt jelenti, hogy Miguel betartotta az ígéretét, és én már nem bújhatok el egy rossz válasz mögé.

Néhány másodpercig a kezeit bámulta.

– Nem fogok kérni, hogy bocsáss meg nekem. Először is, el akarom mondani, miért tettem bizonyos dolgokat. Nem azért, hogy igazoljam őket. Hogy ne töltsd az életed azzal a gondolattal, hogy nem törődtem veled.

Álvaro keresztbe fonta a karját, mintha ez a gesztus megvédhetné őt.

Javier elmagyarázta, hogy Elena halála után úgy érezte, mintha eltűnne a lába alól a talaj. Hónapokig abban a meggyőződésben ébredt, hogy a fiát is el fogja veszíteni. Nem tudott jól főzni, nem tudta, hogyan vezessen egy szomorú beszélgetést, és azt sem tudta, mit mondjon, amikor Álvaro sír. Így a félelmét rutinná változtatta: dolgozni, számlákat fizetni, dolgokat megjavítani, pénzt megtakarítani.

– Összekevertem a gondoskodást a fenntartással – mondta –. És a kettő nem ugyanaz.

Ez a kifejezés fájdalmas pontossággal ütötte meg Álvarót.

Javier felidézte a sportcipőkkel kapcsolatos incidenst. Azt mondta, hogy abban a hónapban Elenától kaptak egy kiegyenlítetlen orvosi számlát, és hogy a jelzáloghitel kifizetése után alig 90 euró maradt a számlán. Megmagyarázhatta volna, de szégyellte magát.

„Anyád leült volna veled, és elmondta volna az igazat. Azért meséltem a zoknikról, mert könnyebb volt bevallani, mint bevallani, hogy félek és vacakolok.”

Álvaro lenézett az új tornacipőire, amiket a dobozból hozott.

Hirtelen az a kegyetlen mondat, amit serdülőkorából vett, már nem tűnt közönynek. Még mindig rossz válasz volt, de mögötte valami olyasmi rejlett, amit soha nem látott.

A videó folytatódott.

Javier a bérlés után megszólalt.

– Amikor 18 éves lettél, már tudtam, hogy el akarsz menni. Hallottam telefonon, hogy arról beszéltél, hogy megosztott albérletben élsz, hangmérnöki tanulmányokat folytatsz, meg hogy állást keresel Madridban vagy Barcelonában. És pánikba estem.

Álvaro összevonta a szemöldökét.

– Azt gondoltam: ha biztonsági háló nélkül marad, bármilyen probléma letaglózza. De azt is gondoltam, hogy ha pénzt adok neki, el fogja költeni, mert 18 évesen mindannyian hiszünk abban, hogy a következő hónap magától megoldódik. Így hát támadt egy ötletem, ami okosnak tűnt.

Javier rövid, fáradt nevetést hallatott.

– Most már tudom, hogy elég ostoba ötlet volt.

Öt éven át minden 250 eurós befizetést félretett. Először borítékokban, majd egy külön számlán. Egyetlen euróhoz sem nyúlt. Amikor a fizetése emelkedett, apró összegekkel gyarapította a számláját. Amikor megtudta, hogy beteg, felgyorsította a tervét.

– Láttam, hogy fáradt vagy – folytatta. – Láttam a megjavított cipőidet, láttam, ahogy pénzt számolsz, hogy fizess a benzinért, láttam, hogy letérsz arról az útról. És minden alkalommal arra gondoltam, hogy elmondom az igazat. De minél több idő telt el, annál nehezebb volt beismernem, hogy rossz lábbal indultam.

Álvaro a képernyő előtt mormolta:

– Mondhattad volna.

Mintha előre látta volna ezeket a szavakat, Javier folytatta:

– Igen. Mondhattam volna. Ki kellett volna mondanom. Ezt bánom a legjobban.

Nem próbálta hősként feltüntetni magát. Épp ellenkezőleg. Olyan őszinteséggel sorolta fel a hibáit, amilyet Álvaro életében még soha nem hallott tőle: nem kérdezősködött a barátai felől, nem vett részt egy kis előadáson, mert elfogadott egy plusz műszakot, kritizálta a zenéjét, összekeverte a fegyelmet a hidegséggel.

Aztán a körülötte lévő helyre mutatott.

– Ez sem jutalom azért, hogy elviselsz engem.

Javier elmagyarázta, hogy két évvel korábban Miguel azt mondta neki, hogy a hely korábbi tulajdonosa olcsón ki akarja adni. Javier felidézte, hogy Álvaro tinédzserként takarókat ragasztott a hálószobája falára, hogy visszhangmentes dalokat vegyen fel. Gúnyt űzött belőle.