„Apám temetése után találtam ezt a fotót: úgy mosolygott rám, mintha soha nem kért volna tőlem havi 250 eurót, amíg a cipőmet ragasztottam. »Ha elég keményen dolgozol, te is megkapod a jutalomfalatodat.« Nem sírtam: kinyitottam a dobozt, amit a legjobb barátja hagyott az asztalon. Benne 60 boríték, egy kulcs és egy ismeretlen cím volt.”

–Megmondtam, hogy hagyd abba a zajongást. Az igazság az, hogy az ajtód mögött álltam, és egy egész dalt hallgattam.

Álvaro lassan felemelte a tekintetét.

– Nem volt tökéletes – mondta Javier –, de a tiéd volt. És úgy hangzott, mintha élnél.

Javier hangja most először elcsuklott.

–Éveken át próbáltalak felkészíteni a túlélésre, és nem is vettem észre, hogy apránként elzárom magamtól azt a részemet, amelyik igazán élni akart.

Álvaro befogta a száját.

Aztán Miguel jelent meg a képen. Széket tett Javier mellé, és barátságosan megveregette a vállát.

– Mesélj neki a horgászbotról – erősködött.

Javier a szemét forgatta.

– Miguel azt mondja, tisztáznom kell a híres szeszélyeimmel kapcsolatos dolgokat.

Álvaro önkéntelenül is felnevetett a könnyein keresztül.

Javier ezután megkérte, hogy nyisson ki egy fiókot az asztalon.

Álvaro megállította a videót.

A fiókban egy kis fémdoboz volt. Bent olyan családi fényképek voltak, amelyeket évek óta nem látott: Elena a Malvarrosa strandon tartja, Javier alszik a kanapén a mellkasán a négyéves Álvaróval, egy kirándulás Peñíscolába, és egy fotó, amelyet a konyhában készítettek a 9. születésnapja reggelén, néhány héttel azelőtt, hogy Elena állapota rosszabbodott.

Alul egy boríték volt, rajta a nevével.

Álvaro nyitotta ki.

Nem volt hosszú búcsú. Hat sorból állt.

Álvaro:

Nem azért spóroltam a pénzed, mert nem bíztam benned. Azért tettem, mert nem bíztam a világban, és féltem, hogy ugyanolyan rosszul bánik veled, mint ahogy szerintem velem bánt.

Tévedtem, amikor azt hittem, hogy az erőssé tétel azt jelenti, hogy nem mutatok gyengédséget.

A pénzt vissza lehet téríteni. Az éveket nem.

Bárcsak hamarabb megtanultam volna.

Apu.”

Álvaro többször is elolvasta az „Az évek nem” kifejezést.

Aztán folytatta a videó lejátszását.

Javier némán sírt.

– Van még valami, amit tudnod kell – mondta. – Amikor közölték, hogy a kezelés már nem használ, arra gondoltam, hogy felhívlak és mindent elmondok. Miguel mondta. De féltem, hogy csak kötelességből jössz gondoskodni rólam. És megint gyáva voltam.

Álvaro felidézte az elmúlt néhány hónapot.

Az apja fogyott, de azt mondta, hogy a munka miatt van. Többet aludt és kevesebbet evett. Amikor Álvaro megkérdezte tőle, Javier így válaszolt: „Fáradt vagyok, ennyi az egész.”

Az utolsó hetükben csak a konyhában csöpögő csapról beszéltek.

Álvaro elviselhetetlennek találta a gondolatot, hogy miközben egy 2 eurós mosógépről vitatkoznak, az apja tudja, hogy már csak kevés ideje van hátra.

Javier folytatta:

„Nem akartam, hogy az utolsó beszélgetésünk egy betegségről szóljon. És végül valami rosszabb történt: egy csapról.”

Az irónia annyira szomorú volt, hogy Álvaro egyszerre nevetett és sírt.

– Fiam, ha valaha is lesz gyermeked, társad, barátod, akit igazán szeretsz, ne tedd azt, amit én tettem. Ne feltételezd, hogy az emberek megértik, mit érzel amiatt, amiért fizetsz, amit megjavítasz vagy amit feláldozol. Szólj ki. Még akkor is, ha visszaüt. Még akkor is, ha szégyelled magad.

Javier néhány másodpercig a kamerába nézett.

– Büszke vagyok rád. Nem azért, mert havi 250 eurót fizettél. Nem azért, mert elviselted. Büszke vagyok, mert még velem élve sem fáztál meg.

Álvaro már nem tudta visszatartani magát.

Előrehajolt, és a homlokát a kezébe temette.

„Szeretlek” – mondta Javier. „Minden nap szerettelek. Még azokon a napokon is, amikor nem tudtam, hogyan nézzek ki úgy, mint egy apa, aki szereti a fiát.”

A videó zene és nagyszabású búcsú nélkül ért véget. Javier egyszerűen kinyújtotta a kezét a kamera felé, és a kép elsötétült.

Álvaro sötétedésig az intézményben ült.

Miguel este 10 óra körül érkezett. Nem kérdezett semmit. Csak két kávét tett az asztalra és várt.

Hosszú szünet után Álvaro megszólalt.

– Még mindig haragszom rá.

– Lehetsz az.

– És hiányzik.

– Te is megteheted.

Álvaro körülnézett.

– Nem tudom, mit kezdjek mindezzel.

Miguel vállat vont.

– Ezúttal az apád nem hozott meg helyetted egy döntést.

Azon az estén Álvaro nem ment haza azonnal. Kivette a régi gitárt a tokjából. A húrláb közelében egy megjavított repedés volt, és új húrok voltak rajta. Miguel bevallotta, hogy Javier évekkel korábban találta meg, amikor Álvaro ki akarta dobni. Megtartotta, és betegsége alatt felújíttatta.

Álvaro 3 akkordot játszott.

Tökéletlennek, durvának, ismerősnek hangzottak.

Miguel elmosolyodott.

– Apád néha idejött, és ott ült, ahol te vagy. Nem játszott. Csak a régi felvételeidet hallgatta.

– Megvoltak neki?

Miguel egy merevlemezre mutatott.

Több tucatnyian voltak.

Álvaro a gyengédség és a düh lehetetlen keverékét érezte.

– Milyen bonyolult ember.

-Sok.

Álvaro úgy döntött, hogy nem költi el azonnal a 24 000 eurót.

Egy részét egy valenciai zenei produkciós képzésre fordította. Egy másik részét vésztartalékként tette félre. Megtartotta a stúdiót, és ott kezdett el éjszaka felvételeket készíteni.

Hónapokkal később befejezett egy dalt, amit már régóta került. Nem egy tökéletes apáról szólt. Két emberről, akik évekig szerették egymást anélkül, hogy tudták volna, hogyan keljenek át a köztük lévő folyosón.

Azon a napon, amikor befejezte, Javier munkásbakancsait, a régi, törött tornacipőit, amiket valamilyen oknál fogva még mindig megtartott, és az új párat, ami a dobozban jelent meg, a polcra tette.

Miguel lefényképezte, ahogy a hangosbemondó előtt ül.