Álvaro ránézett, és arra gondolt, hogy ha még élne, az apja valószínűleg tett volna valami ügyetlen megjegyzést az áram áráról.

Az ötlet mosolyt csalt az arcára.

Egy évvel a temetés után Álvaro egy kisebb összejövetelt szervezett a helyi bárban. Eljöttek barátok, szomszédok és Javier néhány korábbi kollégája is. Az egyik falra családi fényképeket vetített. A másikra pedig a levélből vett egy mondatot ragasztott:

„A pénzt vissza lehet téríteni. Az éveket nem.”

Amikor befejezte az utolsó számot, néhány másodpercig senki sem szólt semmit.

Álvaro visszatette a gitárt az állványra, és a háttérben lévő üres székre nézett.

Nem bocsátott meg mindent.

Voltak dolgok, amik még mindig fájtak.

De már nem keverte össze a fájdalmat a szeretet hiányával.

Mielőtt lekapcsolta volna a villanyt, kinyitott egyet az eredeti 250 eurós borítékok közül, amelyeket úgy döntött, hogy érintetlenül tart. A hátuljára Javier egy dátumot és egy kis üzenetet írt, amit Álvaro először nem vett észre:

„37. hónap. Kimerülten érkezett. Meg akartam mondani neki, hogy büszke vagyok rá. Nem tudtam.”

Álvaro hosszan bámulta ezt a mondatot.

Aztán elővett egy tollat, és aláírta:

„Elég lett volna, ha csak meghallgatom őt.”

Eltette a borítékot, becsukta a fiókot, és kikapcsolta a számítógépet.

Távozva egy pillanatra megállt az utcai lámpa fényében.

Öt éven át azt hitte, hogy az apja havi 250 eurót vesz el tőle, és ezzel együtt a jövője egy részét is.

Az igazság szomorúbb és szebb volt: Javier minden egyes eurót megspórolt, de valami sokkal értékesebbet pazarolt el, mert nem tudott beszélni.

Álvaro felhúzta a redőnyt, amíg az be nem csukódott, és a fémre tette a kezét.

– Köszönöm, apa – suttogta. – Bárcsak megmondtad volna, mikor válaszolhattam még.

És amikor először eszébe jutott az apja, nem csak haragot érzett.

Otthon is érezte magát.