Soha nem kérdezte meg, hogy akarja-e.
Soha nem volt rá szükség.
Egyik reggel, miközben a kovácsműhely mellett beszélgettek, Amália meglátta, hogy Silvestre egyik inggombja egy cérnaszálon lóg.
-Ne mozdulj!
— Rendben van.
– Borzalmas.
Elővett egy tűt.
Silvestre mereven állt varrás közben.
Éreztem a liszt illatát a kezén.
Amikor végzett, megnyomta a gombot.
-Mennyi?
Amália hitetlenkedve nézett rá.
— 1 őszibarack.
A következő szerdán 8-at kapott.
Október végén végre megérkezett az eső.
Amália kinyitotta a standot, pedig az utca úgy nézett ki, mint egy sárfolyó.
Silvestre egyedül találta a ponyva alatt.
– Ma senki sem fog jönni.
—Ya horneé.
– Mennyibe kerül minden?
Amália dühösen meredt rá.
– Ne kezdd újra.
– Vannak munkásaim, akik kerítést javítanak.
– Nincs 30 munkásod.
– Sosem mondtam, hogy hány.
-Vad.
Ez volt az első alkalom, hogy kimondta a nevét.
Mindketten észrevették.
Amália lesütötte a tekintetét.
– Ezt nem folytathatod.
-Mert?
Eltartott egy ideig, mire válaszolt.
– Mert mondanak dolgokat.
– Mindig mondanak dolgokat.
—Rólunk.
Silvestre abbahagyta a mosolygást.
Amália mély levegőt vett.
– Eusebio felesége tegnap eljött. Azt mondta, hogy az egész város azt hiszi, hogy támogatsz engem… szívességekből cserébe.
Az eső csapkodott a ponyván.
Silvestre a fogadó felé nézett.
Eusebio a kapu alatt állt és figyelte őket.
– Azt akarod, hogy ne járjak tovább?
Amália azonnal felemelte a tekintetét.
-Nem.
– Akkor jövök még.
Silvestre kifizette a kenyeret, és elment az esőbe.
Azon az estén a sötétben ült a konyhájában.
Egyetlen üres szék állt előtte.
Volt egy másik is a falnál.
A második szék az öccséé, Gabrielé volt.
Kilenc év telt el azóta, hogy bárki is ott ült.
Gabriel rossz emberekben bízott egy marhalopási akció során. Végül Chihuahua közelében temették el.
Silvestre 4 évig kereste a felelőst.
Megtalálta.
Attól kezdve cipelte tetteinek terhét.
Azt hittem, megtanultam egyedül élni.
Amíg egy nő minden szerdán kávét nem kezdett neki adni.
Novemberben megjelent egy férfi, aki ezt a múltat fenyegetéssé változtatta.
Szürke kabátban szállt le a postakocsiról, szemöldöke fölött egy sebhellyel és olyan mosollyal, amelyre Silvestre túlságosan is jól emlékezett.
Baltasar Cuéllar.
Évekkel ezelőtt már együtt dolgoztak.
Baltasar meglátta, hogy Amália kenyeret árul, és elmosolyodott.
— Gyönyörű nő.
Silvestre arca megkeményedett.
– Épp átutazóban van, Baltasar.
-Talán.
– Akkor győződj meg róla, hogy gyors.
Baltasar hangosan felnevetett.
– Még mindig azt hiszed, hogy elmenekülhetsz attól, ami valaha voltál.
Másnap már annyi történetet mesélt Silvestreről a kantinban, hogy újra kiürítette Amália standját.
De nem ez volt a legrosszabb rész.
Három nappal később egy kő csapódott be Jacinta asszony ablakán.
A kő köré egy darab papír volt tekerve.
Amália Silvestre előtt nyitotta ki.
Csak egy mondatot írtam le:
„Roldán tartozik nekünk valamivel. Ha nem fizet, akkor a feleségével kezdjük.”
2. RÉSZ
Sylvester lassan összehajtotta a papírt.
A betört ablakon keresztül hideg levegő szivárgott be.
Jacinta asszony lefeküdt a húgával, mert Amália ragaszkodott hozzá, hogy ne maradjon ott, amíg Baltasar a városban van.
Silvestre a padlón heverő kristályokra nézett.
-Holnap elutazom San Jerónimo-ból.
Amália azt hitte, félrehallott valamit.
-Hogy?
– Ha nem vagyok itt, Baltasar elveszíti az érdeklődését irántad.
-Nem.
– Amália…
-Nem.
Kivette a kezéből a papírt.
– Azt hiszed, az a férfi azért törte be az ablakot, mert kenyeret vettél?
– Arra akar kényszeríteni, hogy reagáljak.
– És pontosan azt akarod neki adni, amire szüksége van.
Silvestre összevonta a szemöldökét.
– Nem érti, hogyan működik.
– Megértem azokat a férfiakat, akik félelemből élnek.
Ez a mondat elhallgattatta.
Amália leült az asztal mellé.
Most először mondta el neki azt, amit soha senkinek San Jerónimóban.
Miután anyja meghalt, az apja kölcsönt vett fel, hogy megmentsen egy kis földterületet Zacatecasban. Az aszály tönkretette a termést. Aztán jött egy újabb adósság. Aztán még egy.
A hitelezők azzal kezdték, hogy havonta egyszer látogatták meg őket.
Aztán minden héten.
A beszélgetések véget értek, ahogy közelebb léptek az ajtóhoz.
Az apja úgy kezdett aludni, hogy egy szék elállta a bejáratot.
„Élete utolsó két évében” – mondta Amália – „nem a haláltól félt. Attól félt, hogy lépteket hall.”
Sylvester mozdulatlan maradt.
– Baltasar más.
– Talán. De a félelem mindig ugyanúgy működik.
Amália elé tette a papírt.
–Azért hagytam el Zacatecast, mert nem akartam örökölni ezt az életmódot.
Silvestre lesütötte a tekintetét.
– Nem tudod, ki voltam.
– Most már tudom, hogy ki ő.
– Embereket bántottam.
– Miért akarta?
Silvestre eltartott egy ideig.
– Először azt mondtam, hogy munka. Aztán felhagytam azzal, hogy megkérdezzem magamtól, miért.
-És most?
– Most már szégyellem magam.
Amália a tekintetét állta.
–Akkor oldd meg, mit tett az a férfi. De ne büntess meg azzal, hogy eltűnök valamiért, amit te tettél 10 évvel ezelőtt.
Silvestre nem válaszolt.
Másnap reggel Amália 42 darabot sütött.
Soha ezelőtt nem készítettem elő ennyit.
A stand 8:00-kor nyitott.
Az utca szinte üres volt.
A házakban mozogtak a függönyök.
Baltasar a kantina előtt ült.
Silvestre röviddel 9 óra után megjelent.
A bódé felé sétált.
