Volt egy ferde ajtaja, egy repedt ablaka és egy régi sütője, amit évek óta nem gyújtottak be.
Az egész város részt vett.
Don Ernesto megjavította a zsanérokat.
Jacinta asszony függönyöket varrt.
Mateo két darab fahéjért cserébe kitisztította az ablakokat.
Eusebio még a sütő huzatát is segített ellenőrizni.
Silvestre három délutánon át dolgozott a pult javításán.
A homlokzaton Amália a következőket festette:
„SERRANO PÉKSÉG”.
A beiktatás reggelén vékony hóréteg esett San Jerónimóra.
7 óra előtt már várakozók álltak.
Silvestre még sötétben érkezett meg.
Ahogy kinyitotta az ajtót, egy kis csengő szólalt meg a feje felett.
A pékség langyos volt.
Kávé, fahéj és frissen sült tészta illata terjengett.
Amália a pult mögött állt.
Silvestre levette a kalapját.
Két csésze állt egy kis asztalon a sütő mellett.
Vársz valakire?
Amália úgy tett, mintha gondolkodna.
-Talán.
Felakasztotta a kabátját.
Közeledett.
Az ablak mögött látni lehetett Jacinta asszonyt, Mateót az édesanyjával, több munkást, sőt még Tomás parancsnokot is, aki kint várakozott.
– Úgy tűnik, lesz munkája – mondta Silvestre.
– Úgy tűnik, igen.
– Többé nem kell mindent megvennem.
-Nem.
A szó hallatán egy kis ürességet érzett.
Aztán Amália megfogta a kezét.
– De szerdánként is jöhetsz.
Silvestre az összefonódó ujjaira nézett.
– Csütörtökönként is jöhetnél.
-Talán.
– És pénteken.
—Nincs bántalmazás.
Silvestre elmosolyodott.
Kínos, szinte elfeledett mosoly volt.
Amália az asztalhoz vezette.
A falon ott lógott az a régi falapát, amely az édesanyjáé volt.
A kemence mellett egy gondosan összehajtogatott zsák liszt pihent.
Silvestre felismerte őt.
– Ez volt az a zsák, amibe az első kenyeret tettem, amit vettem.
-Igen.
– Miért tartotta meg?
Amália simogatta a kopott anyagot.
– Mert aznap mindenki zsúfolt asztalt látott. Én csak mindent láttam, amit nem sikerült eladnom.
Ránézett.
–Amikor elvetted az utolsó kenyeret, először adott reményt az, hogy valami üresen állt.
Silvestre nem válaszolt.
Nem kellett volna megtennie.
Az ajtó nyílni kezdett.
Megszólalt a csengő.
Megérkeztek az első vásárlók.
Amália felkelt, hogy vigyázzon rájuk.
Silvestre elvette a kabátját.
De mielőtt felvette volna, egy meleg kenyeret tett elé.
– Én ezt nem kértem.
-Tudom.
Silvestre a meleg kéregre tette a kezét.
Aztán egy sarok felé nézett.
Ott volt a második szék, amit két nappal korábban hozott otthonról.
Gábriel régi széke.
Már nem álltam a falnak dőlve.
Az asztal előtt álltam.
Silvestre ismét levette a kabátját.
Kint San Jerónimo a hó alatt ébredt.
Bent az emberek kenyeret kértek, vitatkoztak az árakon, nevetgéltek, és hangok töltötték be a helyet.
Amália liszttel a kezében a pult mögé lépett.
Silvestre néhány másodpercig figyelte, és megértett valamit, amit túl sok évbe telt megtanulnia.
Nem változtathatott az úton, amely idáig vezetett.
Nem tudtam visszaadni Gabrielnek.
Nem tudta kitörölni a férfiakat, akiket megbántott.
De ettől a naptól kezdve még mindig ő dönthette el, hogy milyen férfi fogja elfoglalni azt a széket.
Amália letett elé egy újabb csésze kávét.
– Tervezed, hogy maradsz?
Silvestre a nyitott ajtóra, az utcára, a meleg kenyérre és a második székre nézett.
Aztán felnézett rá.
– Ha még van hely.
Amália elmosolyodott.
–Volt egy az első szerdáról.
És amikor a kis csengő újra megszólalt az ajtó felett, Silvestre leült a szék elé, amely évek óta a távollétet jelképezte.
Azon a reggelen először tűnt már üresnek.
Milyen érzés volt elolvasni ezt a történetet? Ha megérintett vagy érdekesnek találtad, ne felejtsd el megosztani, hogy minél több ember felfedezhesse. ❤️
Még sok izgalmas történet vár rád. Görgess lejjebb, és kattints a „Továbbiak Jerrytől” gombra, hogy folytathasd. Köszönjük, hogy elolvastad! 👇
