-Mert?

– Mert én is börtönbe kerültem volna. Luján tolvajnak nyilvánított volna minket. Baltasarnak voltak emberei, akik hajlandóak voltak hazudni.

– Aztán elmenekült.

-Igen.

Silvestre összekulcsolta a kezét.

– Aztán éveket töltöttem Baltasar és a férfi keresésével, aki vele együtt lőtt. Megtaláltam a másodikat.

Nem kellett megkérdezni, mi történt.

„Azt hittem, ha megölöm, fizetek valamiért” – mondta Silvestre. „Semmiért sem fizettem. Csak egy üres székkel teremtettem egy újabb családot.”

Amália hallgatott.

Ugyanazon a délutánon már nem főzött neki kávét.

Silvestre a következő szerdán sem jelent meg.

A másik sem.

A hiány nyilvánvalóvá vált.

Amália folytatta a munkát.

A város azonban megváltozott.

A konfrontáció után az emberek úgy kezdtek vásárolni a standnál, mintha kollektív szégyenből ébredtek volna.

Jacinta asszony minden reggel zsemlét kért.

A mezőgazdasági munkások empanadákat rendeltek.

A parancsnok kenyeret vásárolt a kis laktanya számára.

Még Eusebio is megjelent egy pénteken.

Amália keresztbe fonta a karját.

– Ha azt akarod mondani, hogy a kenyeremtől megbetegszenek a gyerekek, gyere korábban. Ma már majdnem minden hely elfogyott.

Eusebio láthatóan kényelmetlenül érezte magát.

– Tizenkét zsemlét jöttem kérni.

A nő ránézett.

– Neked?

– A fogadóba.

– Saját kenyere van.

– Az emberek kérdezősködnek az övék felől.

Amália elkezdte becsomagolni őket.

Eusebio pénzt hagyott az asztalon.

Mielőtt elment, megállt.

– Amit rólad mondtam, nem volt igaz.

Amália folytatta a munkát.

– Ezt már tudtam.

– Féltem, hogy elveszítem az ügyfeleket.

– És úgy döntött, hogy könnyebb lerombolni a nevemet.

Eusebio lehajtotta a fejét.

-Igen.

Amália elé tette a csomagot.

– Akkor legközelebb félj, és dolgozz keményebben.

Eusebio válasz nélkül elvette a kenyeret.

Nem lettek barátok.

De abbahagyta a nő ellen való beszédet.

November végén Szent Jeromos újabb hírt kapott.

Tomás parancsnok elküldte Silvestre dokumentumait a kerületi hatóságnak.

Felfedezték, hogy Baltasar évek óta állítólagos régi adósságokat használt fel arra, hogy zsarolja a különböző városokban élő farmereket és kereskedőket.

Megbízható tanúk nélkül nem tudták bebörtönözni a 10 évvel ezelőtt történtekért, de a Silvestre által talált nyugták lehetővé tették számukra, hogy nyomozást indítsanak a közelmúltbeli fenyegetések és csalárd vádak ügyében.

Tomás személyesen utazott, hogy átadja Jacinta asszony, Amália és más szomszédok vallomásait.

Silvestre most először nézett szembe a múltjával fegyver nélkül.

De még mindig nem tért vissza a posztjára.

Egyik reggel Amalia dél előtt bezárt.

Kölcsönkért egy öszvért, és elutazott a tanyára.

Silvestre-t egy karám javítása közben találta.

Letette a kalapácsot, amikor meglátta.

– Azt hittem, nem akar látni engem.

– Dühös voltam.

-Értem.

– Még egy kicsit az vagyok.

Silvestre bólintott.

– Ezt én is értem.

Amália a kőházra nézett.

Volt egy pad az ajtó mellett.

Mögöttük száraz legelők terültek el.

– Nem zavart, amikor rájöttem, hogy hibákat követtél el.

Silvestre ránézett.

– Zavart, hogy ő döntötte el helyettem, hogy mennyit tudhatok.

Nem válaszolt.

– Amikor Baltasar megfenyegette a házamat, el akartál menni, hogy megvédj. Amikor felfedte, mi történt Gabriellel, te is ugyanezt tetted.

– Azt hittem, térre van szükségem.

– Nem. El kellett rejtőznöd.

Silvestre lehajtotta a fejét.

-Lehet.

Amália tett néhány lépést a ház felé.

– Hol van az a szék?

Silvestre felnézett.

– Melyik szék?

– Amit senki sem használ.

Beléptek.

A konyha tiszta, egyszerű és túl csendes volt.

1 szék volt az asztal mellett.

A másik a falnak támaszkodva maradt.

Amália rámutatott.

-Hogy.

Silvestre láthatóan kényelmetlenül érezte magát.

– Gábrielhez tartozott.

Amália odalépett hozzá.

Nem mozdította el.

-Nem kell eldobnod az emlékeidet ahhoz, hogy tovább élj.

– Soha nem gondoltam volna, hogy megcsinálom.

– Nem kell egyedül ülnie ahhoz, hogy bebizonyítsa, megbánta a történteket.

Silvestre összeszorította az állkapcsát.

– Vannak dolgok, amiket nem lehet megbocsátani.

-Talán.

Amália felé fordult.

– De a büntetés és a jóvátétel nem ugyanaz.

A mondat ott lebegett a levegőben közöttük.

Silvestre hosszan bámulta a széket.

– Nem tudom, hogyan tehetnék bármi mást.

– Tanulhat.

Amália anélkül tért vissza a faluba, hogy magával vitte volna őt.

De a következő szerdán, 10:17-kor Silvestre megjelent a stand előtt.

A maradék 28 darabot nem vette meg.

2-t vett.

Amália kávét tett a csészéjébe.

– Csak 2?

– Igyekszem nem tönkretenni az üzletét.

– Több hónapba telt, mire megértette.

Silvestre majdnem elmosolyodott.

Attól kezdve minden szerdán hazajött.

Már nem volt teljesen ugyanaz.

Jobb volt.

Nem titkolták, mi történt.

Amália tudta, mikor merülnek el túlságosan a gondolataiban.

Silvestre tudta, mikor kimerült, annak ellenére, hogy ragaszkodott hozzá, hogy folytassa a gyúrást.

Tűzifát hordott.

Éppen kávét főzött.

Egyikük sem csinált ebből adósságot.

Decemberben megérkezett a hideg.

Hajnalra az itatóvályúkban lévő vizet jégréteg borította.

Amália deszkákat szerelt fel az istállója köré, hogy megvédje magát a széltől.

Silvestre egy reggel szerszámokkal jelent meg.

– Mit csinálsz?

– Egy fal.

– Nem kértem falat.

-Tudom.

– Akkor majd 1 vekni kenyérért akar majd fizetni.

-2-re gondoltam.

-Tolvaj.

– Rosszabb dolgoknak is neveztek már.

Karácsony előtt néhány nappal Amália elég pénzt takarított meg ahhoz, hogy kibéreljen egy üres helyiséget a bolt mellett.