Pénzt hagyott az asztalon.
-Mi ez?
-Kenyér.
-Nem.
– Emelkedett az ár?
– Nem fogom eladni neked mind a 42 darabot.
– Akkor adj nekem 41-et.
Amália összeszorította az ajkait.
– Nem akarom, hogy szánalomból vásárolj.
Silvestre a kenyérre nézett.
– Emlékszel az első napra?
Abbahagyta a vitát.
– Mindenki elhaladt előtted.
Silvestre az utcára nézett.
– Azt hittem, valakit figyelek, aki egy olyan helyen próbál maradni, ahonnan mindenki el akar menni.
Amália nyelt egyet.
–Ismerem ezt az érzést.
Lesütötte a szemét.
– Ezért vett meg mindent?
– Ezért jöttem vissza.
Silvestre letett még egy érmét.
– És mert itt találtam valamit, ami otthon nem volt.
-Hogy?
A két csésze kávéra nézett.
–Egy hely, ahová valaki várta az érkezésemet.
Amália gyorsan pislogott.
Silvestre elvett egy vekni kenyeret.
– Most pedig reggeliznem kell.
Megfordult.
Egyenesen Baltazár felé indult.
Az emberek elkezdtek kimenni a tornácokra.
A városi parancsnok, Tomás Leal, megjelent a kis rendőrőrs mellett.
Baltazár felkelt.
– Végre véget vetünk a dolgoknak közöttünk?
-Igen.
–Tudtam, hogy még maradt valami a régi Roldánból.
Silvestre a kezével törte meg a kenyeret.
– Nem úgy, ahogy szeretnéd.
Baltasar szárazon felnevetett.
– Tartozol nekem pénzzel.
-Nem.
– Tíz évvel ezelőtt kifizetést kaptunk 60 szarvasmarha visszaszerzéséért.
– Megkaptuk a fizetést.
– Elvetted a részem.
Silvestre tagadta.
– A részedből kifizetted a megölt fiú családját.
A város elcsendesedett.
Baltasar elvesztette a mosolyát.
-Óvatos.
– 17 éves voltam.
– Előhúzott egy kést.
– Fegyvertelen volt, amikor lelőtte.
Tamás tett néhány lépést előre.
Vannak tanúk?
Baltasar a parancsnokra nézett.
– Maradj ki belőle.
Silvestre elővett egy régi borítékot a kabátjából.
-Van valami jobb.
Baltazár elsápadt.
Silvestre évekig megőrizte a két nyugtát és egy levelet, amelyet az előző munkaadó írt alá, aki mindkettőjüket felvette. A dokumentumok bizonyították, hogy Baltasar megkapta a teljes fizetését, és hogy később megpróbált még több pénzt zsarolni Silvestre-től.
Silvestre sosem használta őket, mert ha így lett volna, újra átélte volna azt az időt.
Most Tomás kezében hagyta a borítékot.
„Ha jogos adósságod van” – mondta –, „mutasd be a hatóságoknak.”
Baltasar a borítékra nézett.
– Azt hiszed, hogy ezek a gazdák meg fognak védeni téged?
Silvestre elvett még egy darab kenyeret.
– Nem kell megtenniük.
A válasz mindenkit megdöbbentett.
Baltasar a kabátja alá nyúlt.
Tamás határozott hangon beszélt.
– Lassan vedd ki.
Baltazár mozdulatlan maradt.
Aztán olyasmi történt, amire senki sem számított.
Don Ernesto, a kovács, kijött a műhelyéből.
Aztán megjelent a boltos.
Jacinta asszony visszatért a nővére házából, és a betört ajtaja előtt állt.
Mateo az anyjával érkezett.
Végül Eusebio Barragán távozott.
Amália meglátta őt, és azt gondolta, hogy támogatni fogja Baltasart.
De Eusebio szótlanul maradt a fogadó bejáratánál.
A lakók egymás után foglalták el az utcát.
Nem Silvestre mögött álltak.
Elöl sem.
Egyszerűen abbahagyták a bujkálást.
Balthazar végigmérte az arcokat.
Üres kézzel nyúlt ki a kabátjából.
– Ez a város értéktelen.
Silvestre bólintott.
– Akkor nem lesz oka maradni.
Baltazár a földre köpött.
Legyőzöttnek látszott.
Mielőtt azonban felszállt volna a déli postakocsira, odament Amáliához.
– Kérdezd meg tőle Gabrielről – mormolta. – Kérdezd meg tőle, hogy ki okozta valójában a testvére halálát.
Amália érezte, hogy a teste kihűl.
Silvestre hallotta.
És mióta ismerte, most először tűnt el az arca színe.
3. RÉSZ
Balthazar felszállt a postakocsira, de kétségtelenül egy minden fenyegetésnél rosszabbat hagyott maga után.
Amália a posztján maradt, miközben a lakosok lassan visszatértek tevékenységükhöz.
Silvestre nem mozdult.
Elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, az arckifejezés nem félelmet tükrözött.
Az én hibám volt.
– Mit értett ezalatt?
Silvestre néhány másodpercig az utat figyelte, amelyen a postakocsi elhajtott.
– Aminek látszott.
– Ez nem válasz.
-Nem.
Amália várt.
Silvestre mély levegőt vett.
–Gabriel valami miatt halt meg, ami velem kezdődött.
Mozdulatlan maradt.
A falu zaja mintha elhalt volna.
Silvestre leült egy padra a kovácsműhely mellett.
Évekig egy egyszerű változatot engedett keringeni: Gabriel megbízott néhány marhatolvajban, és egy vita során meghalt.
A valóság nehezebb volt.
Silvestre és Baltasar akkoriban egy Ignacio Luján nevű földbirtokosnak dolgoztak.
Feladatuk az ellopott szarvasmarhák visszaszerzése volt.
Luján azonban az embereit arra is felhasználta, hogy megfélemlítse a kisbirtokosokat, akik nem voltak hajlandók eladni a földjüket.
Silvestre tudta, hogy ez helytelen.
Ennek ellenére elfogadta a pénzt.
Gabriel 21 éves volt, és csodálta az idősebb bátyját.
Amikor Silvestre felkérte, hogy dolgozzon velük, Gabriel kérdés nélkül elfogadta.
– Én kevertem bele ebbe – mondta Silver –. Azt hitte, ha én ott vagyok, semmi baj nem történhet.
Egyik este parancsot kaptak 15 állítólag ellopott ló visszaszerzésére.
Amikor megérkeztek egy Santa Rosalía közelében lévő tanyára, felfedezték, hogy az állatokat hónapokkal korábban legálisan adták el.
Silvestre el akart menni.
Baltazár ragaszkodott hozzá, hogy magával vigye őket.
A vita rosszul végződött.
Gábriel megpróbálta megállítani Baltazár egyik emberét.
Lövések dördültek.
Mire Silvestre odaért a testvéréhez, Gabriel haldoklott.
– Baltasar lőtt először – folytatta –, de én hoztam oda Gabrielt.
Amália lassan lesütötte a tekintetét.
– Feljelentetted?
-Nem.
Ez a válasz fájt neki.
