Nem csak úgy magukra hagytak minket a fagyos vadonban.

Csalival támadták meg a helyszínt.

A zsírkörön túli sűrű, áthatolhatatlan fasor felől egy nagy ág mély, visszhangzó reccsenése visszhangzott, mint egy pisztolylövés.

Aztán egy halk, torokhangú, vibráló morgás remegett végig a földön fagyos, védtelen lábam alatt.

2. fejezet: A vérnyom

Nem gondolkodtam. Agyam magasabb, logikus funkciói teljesen leálltak, helyüket egy tiszta, vakító anyai ösztön vette át.

Letettem a némított telefont, lerohantam a tíz métert vissza a sátorhoz, megragadtam Lily vállát, és agresszívan belebújtattam a karjait a nehéz télikabátjába. Felhúztam az álláig a cipzárt, a lila hátizsákot a vállamra dobtam, és megragadtam a kezét.

„Anya, fájdalmat okozol nekem!” – kiáltotta, és hátrahúzódott.

„Futnunk kell, Lily! Azonnal!” – sziszegtem, miközben a tekintetem a fasorra szegeződött, ahol az árnyékok mozogtak.

Nem fáradtam azzal, hogy felkapjam a vékony hotelpapucsot, amit Nolan kegyetlen tréfaként hagyott ott. Csak lelassítottak volna a vizes füvön.

Lefutottunk

Elhagytuk a sátrat, és egyenesen az Olimpiai-félsziget sűrű, szelídítetlen aljnövényzetébe vetődtünk, a torokhangú morgással pontosan ellentétes irányban haladva.

Az erdő talaja egy rémálom volt, csipkézett sziklákkal, kicsúsult gyökerekkel és jéghideg, síkos sárral. Az első fél mérföld után az adrenalin kezdett alábbhagyni, és elkezdődött az igazi kín. Minden egyes lépés, amit mezítláb tettem, olyan volt, mintha törött üvegen járnék. Hegyes fenyőtűk szúrták át a talpamat. Rejtett kövek horzsolták a sarkamat. De nem álltam meg. Nem tudtam megállni. Nem mertünk visszanézni arra a csúcsragadozóra, akit a szalonnazsír cukros illata csábított. Csak emelkedtünk, áttörtük magunkat a könyörtelen magasságon, kétségbeesetten próbálva távolságot tartani magunk és a családom által előkészített gyilkos zóna között.

Délre a hőmérséklet drámaian zuhant. A sápadt reggeli ég mély, erőszakosan dühös szilvaszínre húzódott.

A vihar, amiről Brooke az elfogott szöveges üzenetében beszélt, megérkezett, és rémisztő, bibliai erővel érkezett.

Fagyos, zuhogó eső vágott vízszintesen át a vastag örökzöld lombkoronán, azonnal csontig áztatva minket. A szél süvített, és kétségbeesett, kapálózó karokként csapkodta körülöttünk az ágakat.

Megálltam egy hatalmas, ősi cédrusfa szűkös menedéke alatt. Előhúztam Lily hátizsákjából a vékony, sárga műanyag poncsót, és szorosan a reszkető teste köré tekertem, az alját pedig csomóval megkötöttem, hogy ne fújjon be a szél.

„Anya, annyira fázik a lábam!” – zokogta Lily, és a fogai annyira vacogtak, hogy alig tudta kimondani a szavakat.

– Tudom, kicsim. Tudom – suttogtam, és a mellkasomhoz húztam, hogy megosszam vele a teste melegét.

Lenéztem a saját lábamra. Romos, megfeketedett roncs volt, mély sebekkel borítva. Halvány, rozsdás, híg vérnyomot hagytam a nedves köveken mögöttünk.

A második napra a szüntelen éhség üres, gyötrő fájdalommá változott a gyomrom közepén. Félbevágtunk egy összetört müzliszeletet, a többit eltettük.

A harmadik napra a rémálom fokozódott. Lilyt szörnyű, sugárzó láz gyötörte. A nedvesség és a hideg mélyen a mellkasába telepedett. Légzése felületes, nedves hörgéssé csökkent, ami jobban megrémített, mint a medvék vagy a pumák. Mérföldeken át cipeltem a hátamon, mezítláb teljesen elzsibbadva a fizikai traumától, csak a puszta, kétségbeesett szükség hajtotta, hogy életben tartsam.

– Anya – suttogta Lily a negyedik éjszakán.

Egy kidőlt cédrusfa hatalmas, kusza gyökérrendszere alatt kuporogtunk, rejtőztünk a szüntelen eső elől. A sötétség teljes volt, fojtogató.

– Nolan bácsi azt akarta, hogy meghaljunk? – kérdezte. Hangja gyenge, lázas volt, ártatlanságát végre megfosztotta a túlélésünk brutális valósága.

Lehunytam a szemem, és lenyeltem az igazság keserű, savas epéjét. Pontosan tudtam, mit akarnak. Tragikus balesetet akartak. Azt akarták, hogy eltűnjünk a nemzeti park hatalmas világában, a leleplezés és a vadvilág áldozataiként, kérdések, boncolások és bonyolult jogi csatározások nélkül.

– Nem, drágám – hazudtam, miközben égő testét a fagyos enyémhez húztam, és megcsókoltam nedves feje búbját. – Csak egy szörnyű hiba volt. De kijutunk innen. Megígérem. Nem hagyom, hogy itt meghalj.

Hat napig tartott.

Hat gyötrelmes nap, melynek során szűrt, sáros esőt ittam a tölcséres levelekből, keserű fenyőmagot rágcsáltam az éhség csillapítására, és kilométereket vonszoltam tétlenül, legyengült testemet Észak-Amerika legkegyetlenebb vadonján keresztül.

A hatodik nap késő délutánján a sűrű fák csodával határos módon végre ledőltek.

Egy keskeny, burkolatlan kavicsos fakitermelő út húzódott előttünk, mint egy mentőöv. Ötven méterre egy kidőlt fa közelében parkolt egy rozsdás, leharcolt Ford kisteherautó, motorja alapjáraton járó volt, fehér kipufogógázt gomolygatva a párás levegőbe. Egy idősebb férfi, kifakult narancssárga vadászmellényt és sáros baseballsapkát viselve, éppen hasított tűzifát pakolt a platóra.

Kibotorkáltam a sűrű bozótosból, Lily ernyedt testét biztonságosan tartva a karjaimban. A ruháim rongyokra voltak tépve. A lábaim megfeketedtek, feldagadtak és bőven véreztek. Úgy néztem ki, mint egy vadállat.

– Segítség! – rekedtem, a torkom kiszáradt és égő.

A férfi elejtette a kezében tartott nehéz tűzifadarabot. Az hangos puffanással a csomagtérajtónak csapódott . Egy pillantást vetett ránk, szeme elkerekedett a rémülettől, majd felénk rohant.

Egy órával később a rozsdás teherautó kaotikus fékezéssel fékezett a Pine Ridge Vidéki Klinika előtt , egy apró, egyszintes orvosi rendelő előtt Clallam megye távoli szélén.

A jód, a fehérítő és a denaturált alkohol elsöprő, steril szaga öntött el, miközben a vadász kitárta az ajtókat, és bevitte Lilyt, miközben segítségért kiáltott.