– A bátyád, Nolan, azt állította, hogy teljesen megőrültél a férjed, Ethan halála után – mondta Hale komor hangon, miközben tollal koppintott egy rendőrségi jegyzőkönyvre. – Azt állította a helyi hatóságoknak és a parkőröknek, hogy mániákus, öngyilkos hajlamú állapotban vonszoltad be a lányodat az erdőbe. Még a kutató-mentő csapatokat is ő irányította ötven mérföldre északra attól a helytől, ahol valójában táboroztál, ezzel gyakorlatilag biztosítva, hogy soha ne találják meg a holttesteteket.

A előttem szétterített papírmunkára meredtem.

Hamisítványok. Több száz oldalnyi. Hamis aláírások, amelyek teljes körű irányítást és meghatalmazást biztosítanak apámnak, Richardnak, és bátyámnak, Nolannek a több millió dolláros vállalati kávéfranchise-om, a Cedar & Steam felett .

„A társaságot akarták” – suttogtam, miközben a rémisztő felismerés hideg, kemény, elpusztíthatatlan gyémánttá szilárdult a mellkasomban.

– Nem csak akarták, Mrs. Mercer – helyesbített Hale gyengéden. – Szükségük volt rá. Az előzetes pénzügyi ellenőrzésünk azt mutatja, hogy Nolan agresszív módon sikkasztott el pénzt a vállalati számlákról, hogy fedezze a hatalmas külföldi szerencsejáték-adósságait. Úgy gondoljuk, hogy a férje, Ethan, még az autóbalesete előtt tudta meg.

– Ethannek nem volt balesete – mondtam, és az igazság végre a helyére került, amitől felfordult a gyomrom. – Megölték. És el kellett tűnnöm az útból, hogy végleg eltussolják.

Hale lassan bólintott, megerősítve ezzel legrosszabb félelmeimet. „Van még valami, amit tudnod kell, Claire. Azt feltételeztük, hogy halott vagy. Az állam is azt feltételezte, hogy halott vagy. Mert a családod… ők is elmondták a világnak, hogy halott vagy.”

Egy laminált újságkivágást csúsztatott át az asztalon. A Seattle Times címlapjáról származott.

Ez egy gyászjelentés volt.

Claire és Lily Mercer tragikus módon vesztek oda az Olympic-félsziget könyörtelen vadonában. Egy lesújtott család.

– A hivatalos megemlékezésedet tartják – mondta Hale, és lenézett rozsdamentes acél órájára. – Éppen most. Seattle belvárosában. Ez egy hatalmas médiaesemény.

Lenéztem a roncsba dőlt lábamra, amit az orvos vastag fehér gézzel kötött be. Ránéztem a mocskos, sáros, vérfoltos ruhákra, amiket még mindig viseltem.

Tűz gyulladt mélyen az ereimben. Elemésztette a kimerültséget, a rettegést, a nyugtatók hosszan tartó hatását és az elmúlt hat nap bénító gyászát. Csak tiszta, finomított, hamisítatlan dühöt hagyott maga után.

– Hale ügynök – mondtam kemény és éles hangon, mint a kovakő. – Igényeljen egy járművet. El kell vinnie egy templomba.

4. fejezet: A szellem az oltárnál

A seattle belvárosában található Szent Júdás-székesegyház nehéz, bonyolultan faragott tölgyfa kapuit szorosan bezárták a délutáni forgalom elől. Egy profi kórus tompa, komor, angyali hangjai szűrődtek be a vastag fából.

Hale ügynök mellettem állt a félhomályos előcsarnokban, keze lazán a tokjába dugott fegyverén pihent. Két egyenruhás rendőr helyezkedett el a márványoszlopok mögött, közvetlenül a szem elől.

– Teljesen biztos vagy ebben, Claire? – kérdezte Hale halkan, miközben végigmérte a megviselt állapotomat. – Megvannak a házkutatási parancsok. Csak besétálhatunk az oldalsó ajtón, és csendben letartóztathatjuk őket a parókián. Nem kell ezt kitenned magadnak.

– Nem – mondtam, és még erősebben szorítottam Lily szakadt, mocskos, lila hátizsákját a jobb kezemben. – Egy nagyszabású, nyilvános show-t akartak, hogy megszilárdítsák az irányításukat. Tragédiát akartak. Én pedig egy olyan feltámadást fogok adni nekik, amit soha nem fognak elfelejteni.

Kinyitottam a nehéz tölgyfaajtókat.

A katedrális zsúfolásig megtelt. Több száz ember töltötte meg a padokat – a Cedar & Steam alkalmazottai, gazdag befektetők, barátok és tágabb családtagok, akik zsebkendővel törölgették a szemüket.

A főhajó elején, drága, magas, makulátlan fehér liliomkompozíciók ölelésében állt a bátyám, Nolan. A mahagóni pódiumnál állt, kezében a mikrofonnal, egyedi fekete öltönyben, és tökéletesen begyakorolt ​​krokodilkönnyeket hullatott az erkélyen elhelyezett kamerák előtt.

– …Claire volt a szívem – nyögte ki Nolan, hangja gyászosan visszhangzott a boltozatos mennyezeten keresztül. – És a kis Lily volt a mi édes angyalunk. Soha nem fogjuk igazán megérteni, miért sodorta Claire-t a mindent elsöprő gyász ilyen tragikus, kétségbeesett véghez abban az erdőben. De ígérem mindannyiótoknak, hogy tisztelettel fogom viselni az örökségét. Megígérem, hogy helytállok, és pontosan úgy vezetem a társaságát, ahogyan ő szerette volna. Erősek maradunk.

Anyám, Eleanor, az első díszpadban ült, makulátlan fekete selyemruhában, és halkan sírt egy monogramos zsebkendőbe. Mellette apám ült, komoly és elszánt arccal, Brooke pedig a lesújtott sógornőt alakította.

Egyetlen lépést tettem a középső folyosón végig. Meztelen, erősen bekötözött lábaim egyáltalán nem adtak hangot a csiszolt márványon.

Egy hátsó sorban ülő nő megfordult, és megérezte az ajtók felől áradó huzatot.

Felnyögött, szeme tágra nyílt a rémülettől, és elejtette drága bőrtáskáját. A nehéz puffanás magára vonta a mellette ülő férfi figyelmét. Felállt, arca azonnal kifutott a vérből, és remegő ujjával rám mutatott.

A sokk fizikai hulláma, mint amikor a partnak csapódik a hullám, agresszívan söpört végig a katedrálison. Az emberek egymás után fordultak meg. A kórus zenéje akadozott, a szopránok elvesztették hangjukat, mielőtt teljesen elhaltak volna.

A rákövetkező csend teljes, nehéz és fülsiketítő volt.

Lassan végigsétáltam a hosszú középső folyosón. Pontosan úgy néztem ki, mint egy sáros folyóból kihúzott holttest. Ugyanazokat a sárral borított, vérfoltos ruhákat viseltem, amelyekben majdnem meghaltam. A hajam fenyőtűktől és kosztól volt összetapadva.