Egy kék műköntöst viselő ápolónő rohant elő a recepció mögül, szeme tágra nyílt a döbbenettől. „Istenem, irgalmazz! Mi a csuda történt? Mi a neved, drágám? Oxigénre kell kapcsolnunk!”

– Claire… Claire Mercer – nyögtem ki, mire végre feladtam, és egy kemény műanyag várószékre rogytam. – A lányom Lily. Súlyos tüdőgyulladása van. Kérlek, segíts neki.

A nővér gyorsan bólintott, kezei a billentyűzeten cikáztak, miközben begépelte a nevemet a recepciós pulton álló ősrégi számítógépbe.

Hirtelen megálltak a kezei.

Teljesen kifutott az arcából a vér, ahogy a világító képernyőről rám nézett. – Mercer? Claire Mercer Seattle-ből?

– Igen – suttogtam, és lehunytam a szemem, megkönnyebbülésre számítva.

– Azonnal… azonnal fel kell hívnom az orvost – dadogta a nővér remegő hangon. – És… és a sürgősségi kapcsolattartója. Van egy kiemelt fontosságú fájlunk önről az állami rendszerben, Mrs. Mercer. Egy nagyon konkrét riasztás.

Nem várta meg a válaszomat. Felkapta az asztali telefont, gyakorlatilag berohant a hátsó irodába, és határozottan becsukta maga mögött az üvegajtót.

Az üvegen keresztül figyeltem. Nem orvost hívott. Egy piros mappából előhúzott kinyomtatott papírlapról tárcsázott egy számot. Annyira remegett a keze, hogy elütötte a számot, és újra kellett kezdenie.

Tíz perccel később egy sóoldatos infúzióra voltam csatlakoztatva, egy párnázott székben ültem Lily kórházi ágya mellett. A vidéki orvos erős adag széles spektrumú antibiotikumot adott neki, és végre békésen aludt, egy kis oxigénmaszkkal az arcán.

De a tarkómon égnek állt a szőr. Az ősi ösztön, ami életben tartott az erdőben, üvöltött felém. A nővér, aki bejött ellenőrizni az életfunkcióimat, nem nézett a szemembe. Idegesen pislogott a klinika bejárata felé.

Aztán a klinika nehéz, automata ajtajai mechanikus suhanással kinyíltak .

Felálltam, magammal húzva az infúziós állványomat, és kikukucskáltam a betegszoba keskeny ablakán.

A kicsi, linóleummal borított folyosón gyors léptekkel haladt végig a bátyám, Nolan. Makulátlan, szabott öltönyt viselt. Mellette egy idősebb férfi jött, aki bőr aktatáskát cipelt – a drága vállalati ügyvédje.

Nolan kétségbeesettnek tűnt, erősen izzadt, de nem látszott megkönnyebbülésnek. Tágra nyílt, hideg és számító szemei ​​úgy pásztázták a betegek szobáit, mint egy zsákmányra leső vadász. Vastag barna mappát szorongatott a kezében.

– Hol van? – kérdezte hangosan Nolan a rémült nővértől az asztalnál, és lecsapta a mappát. – A nővérem súlyos pszichotikus rohamot kapott! Elrabolta az unokahúgomat, Lilyt. Itt van nálam a jogi meghatalmazás, egy bíró aláírásával. Azonnal át kell szállítanom egy biztonságos pszichiátriai intézménybe Seattle-ben. Kint egy magánmentőautó vár rá.

A vérem jéggé változott az ereimben.

Nem azért voltak itt, hogy megmentsenek minket. Nem azért, hogy hazavigyenek. Hamis papírokat nyújtottak be, azt állítva, hogy elmebeteg vagyok, ezzel előkészítve a terepet egy önkéntelen elköteleződésnek.

Azért voltak itt, hogy bezárjanak és elhallgattassanak minket, mielőtt a rendőrség közbeavatkozna és rossz kérdéseket tenne fel.

3. fejezet: A feltámadás

Nem haboztam. Odanyúltam, és erőszakosan kitéptem a karomból az infúziós tűt, elfojtva egy éles fájdalmas sóhajt, miközben egy vastag vércsepp gördült le a csuklómon, és a linóleumpadlóra csöpögött.

– Lily, ébredj fel! – sziszegtem, miközben gyengéden, de határozottan megráztam a vállát. – Ébredj fel most azonnal!

Pislogott, kábán, zavartan és az antibiotikumoktól gyengén, de bólintott, teljesen megbízva bennem.

– Játszanunk kell egy játékot, kicsim – suttogtam sürgetően. – A csendes játékot. Szellemekké kell lennünk. Most azonnal.

Letéptem az arcáról az oxigénmaszkot, teljesen betakartam a vékony, érdes kórházi takaróval, felkaptam a karjaimba, és kicsúsztam a betegszoba másodlagos, jelöletlen személyzeti ajtaján, éppen akkor, amikor hallottam, hogy Nolan keze megragadja a főkilincset.

Árnyékokként haladtunk a klinika keskeny, félhomályos hátsó folyosóján. Átnyomakodtunk a mosókonyha lengőajtaján, az ipari mosószer elsöprő szaga égette az orromat, elnyomva a szagunkat. Meg sem álltunk, amíg a nehéz fém rakodótér ajtaján ki nem rontottunk a klinika mögötti fagyos, eső áztatta sikátorba.

Futottam

Összetört, bekötözött lábaim kínjukban visítottak a durva, könyörtelen aszfalton, de nem álltam meg. Átrohantam a sikátoron, átvágtam egy sáros úton, míg el nem értük a megyei főutat.

Egy fekete Ford Explorer terepjáró, washingtoni állami rendszámmal, alapjáraton parkolt egy kis étkezde parkolójában az utca túloldalán. A motor járt, az ablaktörlők ritmikusan kattogtak. Egy sötét széldzsekit viselő férfi, akinek ezüst jelvény lógott az övére, a vezetőülésben ült, és kávét töltött egy fém termoszból.

Nem érdekelt, hogy ki ő. Véres kezemmel hevesen a vezetőoldali ablakához csaptam.

Victor Hale, az Állami Nyomozó Iroda különleges ügynöke forró kávét öntött az ölébe, és teljes döbbenettel bámulta a lesoványodott, mezítlábas, vad tekintetű nőt, aki egy beteg gyermeket tartott a zuhogó esőben.

Két órával később teljesen lekerültünk a hálózatról.

Hale ügynök teljesen megkerülte a helyi bűnüldöző szerveket, érzékelve a helyzet hatalmas korrupcióját. Egy biztonságos, jellegtelen állami menedékházban ültünk Port Angelesben. Lilyt egy megbízható taktikai sürgősségi orvos látta el a szomszédos szobában, aki végre könnyedén lélegzett egy mély, orvosilag előidézett álomban.

Hale ügynök velem szemben ült egy kicsi, Formica konyhaasztalnál, és fényes fényképeket, bankszámlakivonatokat és jogi dokumentumokat tett ki az asztalra.