Azt hitte, egy közönséges testőrt fogadott fel… de a férfi, aki védelmezte, valójában egy hatalmas herceg volt.
„Apád azért halt meg, mert nem tudta, hogyan kell kompromisszumot kötni, Beatriz.”
„Próbáld meg nem elkövetni ugyanazt a hibát.”
Regino Sandoval halott bátyja íróasztala mellett fenyegette meg, egy aranynyelű sétapálcára támaszkodva. Odakint Veracruz harangjai délt jeleztek. Bent Beatriz szorosan markolta a lúdtollat, ujjai tintától foltosak voltak.
Három hét telt el azóta, hogy apja hintóját roncsként találták a Xalapa felé vezető úton. Azóta a hajók megmagyarázhatatlan meghibásodásokat szenvedtek, rakományok tűntek el, és a társak követelték, hogy beszélhessenek egy férfival.
24 éves volt, és jobban ismerte ezeket a beszámolókat, mint bárki más.
Gyerekkora óta elkísérte apját a raktárakba. Az apja felemelte egy ládára, hogy elérje az asztalt, és megtanítsa megkülönböztetni a nyugtát az ígérettől. Évekkel később, amikor a kapitányok a tulajdonos felől kérdezősködtek, rámutatott a lányára, és várta, hogy megismételjék a kérdést, miközben ránézett. Utolsó reggelén egy mandarint hagyott neki a tintatartó mellett, ahogy mindig tette, amikor kirándulni ment. Beatriz a temetés után fonnyadtan találta. Még mindig a ládában volt: nem tudta rávenni magát, hogy kidobja, és ránézni sem bírt.
– A cég még mindig az enyém.
A nagybátyja elmosolyodott.
– Egyelőre.
– Menj feleségül Tomáshoz, és elkerülünk minden bajt.
Tomás a mostohafia volt: egy férfi, aki még soha nem tette a lábát fedélzetre anélkül, hogy ne panaszkodott volna a szagra, de vágyott arra, hogy az egész flotta tulajdonosa legyen.
– Inkább eladnám mindegyik hajót, mint hogy hozzámenjek feleségül.
Regino felvette a kesztyűit.
„Minden nap hordók esnek a dokkba.”
„Szörnyű lenne ilyen hamar eltemetni.”
Amikor elment, Beatriz becsukta az ajtót, és a homlokát a fának támasztotta. Nem sírt. Napok óta tartogatta a könnyeit, azokra az éjszakákra, amikor senki sem hallja.
Védelemre volt szüksége. Az írnoka összegyűjtötte a kikötőben dolgozó embereket. Az első néhányan dicsekedtek a verekedésekkel és követelték az előrelépéseket. Az utolsó csendben lépett be, kopott frakkban és még nedves csizmában.
Magas volt, széles vállú, és egy apró sebhely volt a szemöldöke felett. Mielőtt ránézett volna, megvizsgálta az archívum ablakát és ajtaját.
– A neved?
—Alejandro Ríos.
– Megvédett-e bárkit is?
– Sikerült élve hazahoznom.
Beatriz a székre mutatott.
„A nagybátyám a hajóimat akarja.”
„Azt hiszem, ők ölték meg az apámat.”
„Szükségem van valakire, aki nem adja el magát, ha egy rangos név kerül szóba.”
Alejandro nem ült le.
– És mit fogsz csinálni, amíg én megvédem őt?
– Találj módot a bizonyítására.
Úgy tűnt, a válasz jobban érdekli, mint a pénz.
Naponta 5 pesót fogadott el szállásért és ellátásért. Úgy állt az ajtóban, mintha mindig is ott dolgozott volna.
Beatriz nem tudta, hogy a férfinak nincs szüksége a fizetésére. A férfi neve Alejandro de Villaseñor volt, Valdoria hercege. Apjától európai címet, Veracruzból származó anyjától pedig a nyelvet, a szokásokat és jelentős vagyont örökölt.
A Birodalom idején együttműködött egy titkosszolgálattal, amely a kikötőben zajló titkos forgalmat vizsgálta. Az elfogott dokumentumok a Sandoval hajózási társaságra mutattak. Néhány megrendelés Beatriz nevét viselte.
Bement, hogy szemmel tartsa a lányt.
A fiatal nő, aki az adósságok és a fenyegetések ellen küzdött, azonban nem hasonlított a jelentésekben leírt nőre.
Azon a délutánon Beatriz meg akarta vizsgálni az Estrella del Golfót. Regino szerint egy vihar tönkretette a selyemszállítmányt. Beatriz nem volt hajlandó elfogadni a 3000 peso veszteséget anélkül, hogy megnézné az árut.
A 4-es dokknál hiányoztak a lámpások és a biztonsági őr. Alejandro megállította egy raktár előtt.
– Állj mögém.
Három férfi jelent meg. Az egyik kést szorongatott, a másik egy vasrudat.
– A nagybátyja azt mondta, eljön körülnézni.
Beatriz érezte, hogy kirázza a hideg a gyomrát.
Alejandro félretolta a bárpultot, a támadót néhány zsákhoz lökte, és lefegyverezte a késsel a férfit. Az utóbbi hátrált, de Alejandro elkapta, mielőtt elmenekülhetett volna. Nem hencegtek, nem kiabáltak fenyegetően: csak gyors mozdulatok, túl pontosak egy bárverekedéshez.
Amikor egy másik dokk őrei megérkeztek, a támadókat mozgásképtelenné tették.
Beatriz meglátta Alejandro sérült bütykeit, és felajánlotta neki a zsebkendőjét.
– Azt mondtam neki, hogy védelemre van szüksége, nem azt, hogy sebezhetetlen.
Elfogadta a vásznat.
–Vissza kell mennünk.
– Először is megnézzük a hajómat.
Üresen találták a rakteret. A kapitány felmutatott egy vihar előtti átadás-átvételi elismervényt. A selyem sosem lett vizes.
Alejandro rájött, hogy veszteségeket gyártanak, hogy ellopják tőle a céget. Diszkréten figyelmeztette is a kapcsolatait: Beatrizt nem szabad gyanúsnak tekinteni, amíg az aláírásokat ellenőrzik.
Azon az éjszakán nem tudott aludni. Amikor kinyitotta a könyvtár ajtaját, védelmezőjét a folyosón találta, térdén egy könyvvel ülve.
– A szobája a konyha mellett van.
—A kertkapu nem záródik rendesen.
Beatriz a kemény székre nézett, ahol órák óta figyelt.
–Gyere be.
–Rám is tudsz vigyázni anélkül, hogy halálra fagynál.
Kávét szolgált fel neki, és felismerte az elrejtett kötetet: Cicero latin kiadását.
– Ezt nem zsákok pakolásával tanítják meg.
Sándor a tengeri útvonalak térképére nézett.
–A haditengerészetnél szolgáltam.
–Jó tanáraim voltak.
Észrevette, hogyan tartja a poharat, milyen gondos kiejtéssel beszél, ahogy engedély nélkül beszél. Ez a férfi egy egész életet rejtett a frakkja alatt.
