Alejandro eközben Beatriz kézírását kereste a naponta javított papírokon. Összehasonlította a lehallgatott parancsokkal, és észrevette azokat a különbségeket, amelyeket a jelentés elfogadásakor figyelmen kívül hagyott. Szégyellte magát, hogy milyen könnyen elhitte egy ismeretlen ellen felhozott vádat. Azon az estén levelet írt a feletteseinek, amelyben követelte az eredeti dokumentumok felülvizsgálatát, még azokat is, amelyeket megbízhatónak tartott tisztviselők küldtek.

– Mindig csak félig válaszolsz?

Túl sokáig tartott.

– Amikor a másik fele veszélybe sodorhat valakit.

Beatriz lesütötte a szemét. Várni kezdte a lépteit a folyosón. Ez jobban aggasztotta, mint Regino fenyegetései.

Másnap elmentek a tengerészkereskedők egyesületéhez. Alejandro a ház livriáját viselte és mögötte maradt, míg Regino állítólagos hanyagságot mutatott be 30 tagnak.

Beatriz letette a kapitány nyugtáját az asztalra.

„A szállítmány a vihar előtt elindult.”
„A nagybátyám hamis veszteséget jelentett be nekik.”

Regino még csak meg sem vizsgálta a dokumentumot.

– A bánat megváltoztatta az ítélőképességét.

Tomás odalépett hozzá, hogy megfogja a karját.

– Még mindig megoldhatjuk egy esküvővel.

Visszahúzta a kezét.

– Ne érj hozzám többé.

A partnerek jóváhagyták az adminisztráció ideiglenes átadását Reginónak. Beatriz felismerte a szavazók között azokat a férfiakat, akik nála vacsoráztak és koccintottak az apjával.

Egyikük vitte a koporsóját. Egy másik segítséget ígért neki, miközben elhagyták a temetőt. Most már kerülték a tekintetüket. Beatriz megvárta, míg valamelyikük kéri az átvételi elismervényt, mielőtt felemelte volna a kezét. Senki sem tette. Összehajtotta a dokumentumot, és lassan eltette, mert remegtek az ujjai. Alejandro látta ezt az erőfeszítést, és megértette, hogy a dokkról érkező fenyegetés nem fájt annyira, mint azok az ismerős arcok, akik úgy döntöttek, hogy elhagyják.

Tamás felé hajolt.

– Ha nem lesz mit enned, elfogadod.

Alejandro elállta az útját, és elrángatta Beatriztól. Az őrök előrenyomultak, de a nő megparancsolta nekik, hogy távozzanak, mielőtt a provokáció újabb vádemeléshez vezetne a háza ellen.

A hátsó sorban Alejandro felismerte Octavio Monteverdét, egy kábítószer-kereskedőt, akiről azt hitték, hogy Kubában menekült. Az arcán lévő sebhely félreismerhetetlen volt.

Beatriz is látta.

„Az apám írt róla.”
„A hajóinkat akarták fegyverek szállítására használni.”
„Ő ezt megtagadta.”

Alejandro úgy érezte, hogy minden a helyére került.

Az utca túloldalán lévő raktárakra mutatott.

„Az árunak a közelben kell maradnia.”
„A 9-es raktár zárva van, de tegnap olajat vettek a lámpásaikhoz.”

Az információ egy számlán szerepelt, amit Beatriz megőrizett. A nagybátyja tudott a kapcsolatokról; ismerte a szállítmányozási cég minden egyes költségét.

Alejandro azt javasolta, hogy küldjenek valakit ellenőrizni. Mielőtt megtalálhatta volna a kapcsolattartóját, látták, hogy megérkezik egy bevásárlókocsi a cég márkás fiókjaival.

Egy oldalsó ajtón közeledtek, és puskákat találtak ott, ahol a szöveteknek kellett volna lenniük. Lezárt ópiumdobozok és egy szállítmányjegyzék is volt az asztalon.

Beatriz átvette a regisztrációt.

Aztán egy háztömb leesett mögöttük.

Monteverde a fenti galériában jelent meg.

– Az apja is azt hitte, hogy nemet mondhat nekünk.

Felemelte az arcát.

– Ezért parancsolták meg, hogy borítsák fel a hintóját?

A kereskedő elmosolyodott, és megparancsolta embereinek, hogy szálljanak le.

Alejandro nem próbált mindenkivel szembeszállni. Betolta Beatrizt néhány oszlop mögé, másik kiutat keresett, és felborított egy lámpát, hogy elsötétítse a folyosót. Lövés dördült.

A ládák között szaladgáltak. Beatriz ismerte az épületet: gyerekként az apjával számolgatta a zsákokat. Megtalálta a tetőre vezető szervizlépcsőt, és felhúzta Alejandrót.

Amikor elérték a lépcsőt, egy férfi elállta az útjukat. Alejandro lefegyverezte, de egy újabb lövés megtántorította. Egy sötét folt jelent meg az oldalán.

– Szállj be! – kérte.

Beatriz átkarolta a hátát.

-Együtt.

Kimásztak a csapóajtón, és átmentek a szomszédos tetőre. A nő nem engedte el a kasszát, még akkor sem, amikor a keze csúszkálni kezdett az esőben.

Alejandrónak sikerült egy diszkrét házhoz vezetnie őket. Egy férfi felismerte őt, és kinyitotta az ajtót, majd azonnal kiment, hogy megkeresse az orvost.

Beatriz behúzta a függönyöket, ruhákat talált, és magához ölelte Alejandrót, amíg levették róla a nedves ruhákat. A seb ellátást igényelt; a kezelés alatt végig a kanapé mellett maradt, és valahányszor a férfi elvesztette a fényét, megszorította a kezét.

Amikor az orvos visszavonult a szomszéd szobába, Alejandro megpróbált felülni.

-Ne mozdulj!

— Nincs sok időnk.

– És kevés véred van, amit pazarolni tudsz.

Engedelmeskedett. Beatriz látta a mellkasán a régi sebeket, a kulcsokat, amiket az asszisztense gyűjtött össze, és azt a tiszteletet, amivel mindenki bánt vele.

–Mondd meg, ki az.
–Ezúttal mindent mondj el.

Alejandro megadta neki az igazi nevét.

Ismerte ezt a vezetéknevet. Újságokban és beszélgetésekben jelent meg, amelyekben egy egész tartományt eltartó vagyonról beszélgettek.

– Valdoria hercege a konyhám mellett aludt?

– Nyomoztam a céged ügyében.

Beatriz arckifejezése megváltozott.

– Azt hitte, bűnös vagyok?

„A jelentések is erre utaltak.”
„Aztán találtam okot arra, hogy ne bízzak bennük.”

Visszahúzta a kezét.

„A nagybátyám a hajóimat akarta, te pedig a titkaimat.
” „Közeledett már hozzám valaki anélkül, hogy el akart volna venni tőlem valamit?”

Alejandro mentegetőzés nélkül tűrte a kérdést.

„Szólnom kellett volna neki, amikor rájöttem, hogy kihasználják.
” „Tévedtem.”

Beatriz az ablakhoz lépett. Kimerült volt, és valaki más vére tapadt az ujjára. Elkezdte szeretni egy férfit, akinek még a nevét sem tudta.