1. RÉSZ
Éjfélkor közölték velem, hogy a nő, aki velem jött dolgozni, eltűnt a hegyekben, és senki sem tervezi, hogy hajnalig kimenjen a keresésére.

Kint esett az eső, mintha a Sierra Madre olvadna el. A farmomat Santiago Papasquiaróval összekötő földút sárfolyamként hömpölygött; két patak már kiáradt, és a polgári védelem azt javasolta, hogy ne utazzanak oda.

Harmincnyolc éves voltam, volt egy szüleimtől örökölt szarvasmarha-tenyésztő farmom, és hozzászoktam, hogy mindent egyedül oldok meg.

Túl sok üres szoba is volt benne.

Hat évvel korábban a húgom, Lucía, ott halt meg, miután egy hóvihar alatt súlyosbodott a fertőzés. Azóta nem hívtam meg senkit a házamba, és a csendet tettem a rutinommá.

Három hónappal korábban feladtam egy hirdetést, amelyben kerestem valakit, aki télen gondoskodik a főzésről, a bevásárlásról és a számlák kifizetéséről. Így ismerkedtem meg Mariana Salcedóval, egy harmincnégy éves tanárnővel egy kis durangói bányászvárosból.

A közösségi iskola, ahol dolgozott, bezárt, miután több család elköltözött. Az apja hónapokkal korábban meghalt, adósságokat és egy papírmunkával teli vállalkozást hagyva maga után, amelyet még mindig próbált megfejteni.

Csak e-mailekből és telefonhívásokból ismertük egymást.

Érzékelő pár

Először a fizetésről kérdezett, aztán a munkáról, végül pedig valamiről, amin megnevettetett.

—Megvan a techó?

-Csak akkor, ha oldalról esik az eső.

– Akkor remélem, hogy az eső egyenesen a tanyádra esik.

Megbeszéltük, hogy délután megérkezik egy pihenőhelyre az állami autópálya mentén. Elmentem érte a teherautómmal, de soha nem jött meg.

Egy földcsuszamlás kilométerekkel korábban megállította a buszközlekedést.

Azt hittem, Mariana a legközelebbi városban fog megszállni.

Ugyanaz

Éjfél körül megérkezett Tomás, a szomszéd, ázottan és kétségbeesett arccal.

– Javier, a teherautó, ami több utast szállított, hogy megkerülje a földcsuszamlást, letért az útról a Cuervo-szakadék közelében.

Me pusze de pie.

– Mariana?

„Nincs azok között, akik visszatértek. Azt mondják, egy régi erdőőr kunyhója felé sétált.”

– És senki sem üldözte?

Tomás az esőbe nézett.

– Ezzel nem

Felnyergeltem Morót, a pej lovamat.

Tomás el akart kísérni, de a kancája kimerült volt.

Betettem a nyeregtáskákba egy vastag kabátot, kötelet, kávét, egy lámpát, egy elsősegélycsomagot és Lucia régi gyapjúkabátját.

– Ha visszamegyek hozzá, készítsd elő a városi orvost.

Moro és én elmentünk.

Kétszer is le kellett szállnom a lóról, hogy ellenőrizzem a víz mélységét. A Sauces-pataknál kötelet kötöttem a székhez, és először gyalog keltem át rajta. Az áramlat a térdemig ért.

Miközben sétáltunk, Luciára gondoltam.

Azon az estén, hat évvel ezelőtt.

Vártam egy orvosra, aki sosem érkezett meg.

Nem akartam újra tétlenül ülni és várni.

Hajnal felé megtaláltuk a felborult teherautót. Vizes csomagok, egy sál és apró lábnyomok voltak benne, amelyek eltűntek az erdőben.

Követjük őket.

Amikor végre megláttam az erdőőr kunyhóját, elzsibbadtak az ujjaim, Moro pedig úgy lélegzett, mint egy fújtató.

Kopogtam az ajtón.

– Mariana!

Semmi.

Között.

A falnak támaszkodva ült, kezében egy fadarabbal. Halántékánál megszáradt vér tapadt, egyik bokája ronggyal volt tekerve, mellkasához pedig egy hátizsák nyomódott.

Amikor meglátott, nem engedte el a botot.

—Soy Javier Mendoza.

Néhány másodpercig rám meredt.

Aztán elejtette.

– Azt hittem, senki sem fog jönni.

Letérdeltem elé.

– Mondtam, hogy várni foglak.

Lucia kabátját a vállára terítettem.

Amikor kinyitottam az elsősegélydobozt, valami furcsát vettem észre: Mariana jobban védte a hátizsákját, mint a bokáját.

Belül egy átlátszó mappa volt tele dokumentumokkal.

– Fontos ez?

Azonnal becsukta.

– Azok az apáméi voltak.

Nem tettem fel több kérdést.

Vártunk néhány órát, amíg a víz visszahúzódott. Aztán felemeltem Morót a lóra, és a gyeplőt fogva elindultam utána.

Amikor átkeltünk a patakon, Mariana megragadta a vállamat.

Addig nem engedett el, amíg át nem értünk a túlsó oldalra.

Két nappal később berendezkedtem a tanyámon.

A bokája nem tört el, de pihenésre volt szüksége. Megbizonyosodtam róla, hogy mindene megvan, amire szüksége van, készítettem hozzá mankókat, és bevittem tűzifát a konyhába.

Egy székről ülve kezdte el rendezni a számláimat.

Egy hét alatt felfedezte a 3800 peso összegű, kettős felszámítást az állati takarmányra.

– Hónapok óta fizetsz olyan dolgokért, amiket még csak nem is ellenőrizel.

– Ezért vettem fel téged.

– Azt hittem, a kiváló fűszerezésemnek köszönhető.

Ránéztem az odaégett tortillákra.

– Egyértelműen nem.

Súlyos.

És valami megváltozott abban a házban.

Elérkezett november, majd december. Mariana mankó nélkül kezdett járni. Moro megtanulta, hogy a kerítésnél kell várnia rá, mert minden délután hozott neki egy almát.

„Elkényezteted őt” – mondtam neki.

– Átkelt egy elárasztott hegyvonulaton, hogy megtaláljon. Megérdemelte az almákat.

Karácsonykor gyertyát gyújtott Lucia sírja mellett.

Nem kértem rá.

Én sem meséltem neki sokat magáról.

– Köszönöm – mormoltam.

– Nem kell mindent nekem megköszönnöd, Javier.

De februárban Mariana rátalált valamire, amit megpróbáltam eltitkolni.

Egy 420 000 peso banki követelés, amelyet a tanya egy részével garantáltak.

Ott hagyta az asztalon.

– Mikor tervezted elmondani?

– Ez az én problémám.

– Ez az a tető is, ami alatt lakom.

Nem tudtam, hogyan válaszoljak.

Másnap reggel még mindig messze voltunk egymástól, amikor egy fekete furgon hajtott be az udvarra.

Egy sötét öltönyös férfi szállt ki az autóból.