Aztán jött egy szarvasmarha-felvásárló, aki 310 000 pesót kínált a legjobb tenyésznőstényeimért.

Kevesebb volt, mint amennyit értek, de a megtakarításaimmal együtt elég volt a bankszámlámra.

Mariana áttanulmányozta az ajánlatot.

– Ha eladod ezeket az állatokat, évekbe telik, mire helyreáll a termelés.

– Ha nem adom el, a bank érvényesítheti a garanciát.

– Eladhatnád az északi föld egy részét.

-Nem.

-Mert?

Néma maradtam.

Addig nézett rám, amíg meg nem értette.

– Lucía ott van eltemetve.

Bólintottam.

Mariana becsukta a mappát.

– Ez mindent megváltoztat.

– Ez nem változtat azon, amivel tartozom.

—Változtasd meg, miért vagy hajlandó tönkretenni a ranch jövőjét.

Idegesített, mert igaza volt.

– A föld megmaradt.

— Nem mindig.

— Az emberek elmennek.

Mariana egy lépést tett felém.

– Lucía nem úgy döntött, hogy elmegy. Apám sem. De én még mindig itt vagyok, te pedig hónapok óta úgy viselkedsz, mintha a távozásom elkerülhetetlen lenne.

Nem válaszoltam.

Aztán a könyvesdobozokra mutatott.

– Ha tényleg azt akarod, hogy elmenjek, mondd ki úgy, hogy a szemembe nézel.

Ránéztem.

Kinyitottam a számat.

És rájöttem, hogy nem tudom megcsinálni.

Ha tudni akarod, mit választottam a ranch elvesztése, Mariana elvesztése, vagy végre beismerni azt, amit hónapokig tagadtam, folytasd a 3. résszel.

3. RÉSZ
Másodpercekig hallgattam.

Mariana sem segített nekem.

Nem fordította el a tekintetét, és nem is enyhítette a kérdést.

Várjon.

Pontosan ezt tette, mióta megérkezett: arra kényszerített, hogy megnézzem, mit szerettem volna számlák, munka vagy hallgatás mögé rejteni.

– Nem akarom, hogy elmenj – mondtam végül.

Az arckifejezése nem változott.

– Ez nem ugyanaz, mintha arra kérnél, hogy maradjak.

Szégyenérzet hasított belém.

Megint igaza volt.

Hátradőltem egy szék támláján.

– Lucia halála után rájöttem valamire.

-Hogy?

– Ha senkitől sem függsz, valakinek az elvesztése kevésbé fáj.

Mariana egy pillanatra lesütötte a szemét.

Működött?

Megnéztem a házat.

A két csésze a mosogató mellett. A könyvei. A kendő, amit egy széken hagyott. A kesztyűk, amik az enyém mellett lógtak. Az ablak, ahol minden este két lámpát gyújtott, amikor későn tértem vissza a legelőről.

-Nem.

Lassan kifújta a levegőt.

– Akkor hagyd abba ezt a viselkedést.

Nem volt csók.

Nem volt zene.

Csak az a kínos beszélgetés két felnőtt között, akik túl szoktak a túléléshez.

És még mindig voltak valódi problémáink, amiket meg kellett oldanunk.

Az első Silvio volt.

Két nappal később Veronica felhívott minket.

Az írásszakértő jelentős eltéréseket talált Mariana apjának hiteles aláírása és a váltókon szereplő aláírások között. Ez nem volt végleges ítélet, de elegendő bizonyítéknak bizonyult a védelem alátámasztására és Mariana által benyújtott panasz alátámasztására.

Ezenkívül a volt könyvelő megtalálta a könyvelési nyilvántartások digitális biztonsági másolatát.

Ez végre megmagyarázta a bankszámlakivonatokat, amelyeket Mariana a baleset éjszakája óta védgetett.

Apja és Silvio egy kis céget alapítottak, hogy gépeket vásároljanak és bérbe adják azokat bányászati ​​vállalkozóknak.

Mariana apja tőkével járult hozzá.

Silvio kezelte a számlákat.

Silvio közel két éven át utalt pénzt a cégtől a hozzá köthető vállalkozásoknak. Amikor Mariana apja panaszkodni kezdett, dokumentumok kerültek elő, amelyekben állítólag elismerte, hogy hatalmas személyi kölcsönöket vett fel.

Ezért volt szüksége Silvionak Mariana aláírására.

Nem állt szándékában azonnal behajtani egymillió kétszázezer pesót, amiről tudta, hogy nehezen lenne igazolható.

Azt tervezte, hogy írásban is elismeri a tartozás létezését.

Ez a megállapodás néhány kétes dokumentumot sokkal komolyabb problémává tett volna számára.

„Szóval azért jött a ranchra, mert azt hitte, egyedül leszek és félek” – mondtam.

Marianna megrázta a fejét.

– Azért jött, mert így ismerkedett meg velem, amikor apám meghalt.

Ez a mondat motoszkált a fejemben folyton.

Silvio a fájdalmat gyengeségnek hitte.

Én is csináltam már hasonlót, bár másképp.

Összekeverte a függetlenséget a szükséglet hiányával.

Hetekkel később Silvio kereskedelmi eljárást indított, hogy behajtsa az egyik váltót.

Ezúttal nem voltak fenyegetések a konyhában.

Voltak ügyvédek, dokumentumok, szakértői jelentések és hónapokig tartó türelem.

Marianna mindenben részt vett.

Minden dátumot ellenőrzött.

Talált egy számlát, amelyen az apja pénzéből vásárolt gépek szerepeltek, két nappal azelőtt, hogy Silvio azt állította, hogy pontosan ugyanennyit kölcsönadott neki.

Banki bizonylatokat is szerzett, amelyek igazolják, hogy az állítólagos kölcsönt soha nem utalták be az apja számlájára.

A kereslet végül alábbhagyott, míg Silvio fel nem adta a dokumentum folytatását.

A valószínűsíthető hamisítás és a cég mozgásának kivizsgálása folytatódott.

Nem bilincselték meg a bíróság épülete előtt.

Semmit sem vallott be.

Nem varázsütésre tűnt el.

Ami valóban történt, az sokkal hihetőbb volt: az ügyvédei tárgyalni próbáltak.

Egy olyan megállapodást javasoltak, amelyben Silvio visszaadja a korábbi cég dokumentált pénzének egy részét bizonyos tranzakciókkal kapcsolatos polgári jogi követelések lezárásáért cserébe, anélkül, hogy ez befolyásolná a hatóságoknak a hamisított dokumentumokkal kapcsolatos megállapításait.

Marianna nem fogadta el az első javaslatot.

Még a második sem.

„Egész életemben láttam, ahogy apám beadja a derekát, hogy elkerülje a vitákat” – mondta nekem. „Én nem fogok aláírni valamit csak azért, mert fáradt vagyok.”

Veronika elmosolyodott.

– Ez egy kiváló ok arra, hogy ügyvédet fogadjunk.

Végül polgári megállapodásra jutottak 640 000 peso összegről, amelyet garantált részletekben fizettek ki.

Nem mindent szerzett vissza, ami esetleg elveszett.