Mariana elsápadt.

—Silvio Ortega.

Emlékeztem a névre.

Az apja üzlettársa volt.

Silvio meghívásra sem várva lépett be, elővett egy mappát, és egy állítólagos váltót tett az asztalra.

– Az apád egymillió kétszázezer peso adósságot hagyott rám – mondta. – Ha aláírod ezt a megállapodást, diszkréten rendezhetjük.

Mariana észrevette az aláírást.

Aztán lassan kinyitotta a hátizsákot, amit aznap éjjel a fészerben őrizgetett.

Elővett három régi bankszámlakivonatot.

És most először láttam igazi félelmet az arcán.

– Javier… apám nem tartozott ennek az embernek pénzzel.

Felvett az egyik dokumentumot.

– E szerint pont az ellenkezője történt.

Ha meg szeretnéd tudni, miért kellett Silvionak aláírnia Marianát, mielőtt átnéztük volna ezeket a papírokat, folytasd a 2. résszel.

2. RÉSZ
Silvio azonnal abbahagyta a mosolygást, amint meglátta a bankszámlakivonatokat.

Megpróbált elvenni egyet, de Mariana elvette.

– Ne nyúlj a dokumentumaimhoz!

– Nem érted, mit látsz.

– Akkor magyarázd el nekem.

Becsukta a mappáját.

– Apáddal több számla között mozgattunk pénzt. Három befizetésből nem lehet következtetéseket levonni.

– Ezért nem fogom aláírni.

Silvio felém nézett.

– Ez az ügy nem a tiéd.

–A döntés Marianán múlik. Már megkaptad a válaszát.

Azzal távozott, hogy egy ügyvéd felveszi velünk a kapcsolatot.

Mariana mozdulatlan maradt, amíg meg nem hallotta a teherautó eltűnését.

Aztán letette a három számlakivonatot az asztalra.

Apja számlájáról 180 000, 240 000 és 310 000 peso átutalása történt az Ortega Mining Services nevű céghez.

„Apám azt mondta, hogy Silvio visszaadja neki a pénzt” – magyarázta. „Azt hittem, a gyógyszertől delíriumot kapott.”

– Vannak még papírjaid?

–Egy raktárhelyiségben abban a házban, ahol laktunk. Soha nem fejeztem be az ellenőrzésüket.

Délután döntést hoztunk.

Nem akartunk vitatkozni Silvióval.

Mindent ellenőrizni akartunk.

Tomás maradt a szarvasmarhák őrzésével, másnap pedig Marianával lementünk a városba. Először egy üzleti jogásszal, Verónica Lujánnal konzultáltunk.

Ellenőrizte az állítólagos váltót.

„Ez nem per” – mondta. „Ez egy magánmegállapodás, amelyben elismered a tartozásodat. Ha aláírod, sokkal könnyebb lesz később behajtaniuk tőled a tartozást.”

Mariana összeszorította az állkapcsát.

– És az aláírás?

–Lehet, hogy az apádé. Lehet, hogy nem. Eredeti forrásokra és kontextusra van szükségünk.

Elmentünk Marianna régi házához.

Egy raktárban számlákkal, nyugtákkal és mappákkal teli dobozok hevertek.

Éjfél utánig dolgoztunk.

Mariana ismerte az apja kézírását. Én ismertem a számokat.

Találtunk valami jobbat, mint a gyanú.

Voltak olyan számlák a gépekről, amelyeket Mariana apja fizetett ki, de Silvio cégnevére voltak bejegyezve. Felbukkant egy partnerségi megállapodás is, amely kikötötte, hogy mindkét fél egyenlő arányban járul hozzá a munkához.

Mariana apja szinte mindent adományozott.

Silvio, szinte semmi.

És akkor megjelent a dokumentum, amely megváltoztatta a történelmet.

Egy kinyomtatott bankszámlakivonat volt, amihez egy befejezetlen levél tartozott.

Mariana a földön ülve olvasta.

– „Silvio, utoljára kérem, hogy utalja vissza a közös számláról engedély nélkül felvett 870 000 pesót…”

Abbahagyta az olvasást.

– Nyolcszázhetvenezer.

Ellenőriztük a dátumokat.

Hetekkel a levél után az apja súlyosan megbetegedett.

Ezekben a hónapokban két állítólagos, Silvio javára aláírt kölcsönügylet jelent meg.

Egy 600 000 pesóért.

Még egy 1,2 millióért.

– Nézd meg az aláírásokat – mondtam neki.

Mariana mindkét dokumentumot apja hiteles levelének mellé helyezte.

A kölcsönöknél a betűk keményebbek, egyenletesebbek, szinte rajzoltak voltak.

–Amikor ezt aláírta, állítólag már remegett a keze.

Verónica hitelesített másolatokat szerzett be a cégekhez kapcsolódó néhány dokumentumról, és magánjellegű grafológiai jelentést kért a védelem előkészítéséhez.

Valami mást is ellenőriztünk.

A földterület, amelyet Silvio szerint Mariana apja biztosított neki biztosítékként, soha nem tartozott jogilag az apjához.

A közhivatal egy másik személyt jelölt meg tulajdonosként.

Ez azt jelentette, hogy Silvio története tele volt hiányosságokkal.

Ez nem jelentette azt, hogy vereséget szenvedett.

Verónica elmagyarázta nekünk, hogy mindent dokumentálnunk kell, reagálnunk kell minden hivatalos jogi lépésre, és ha elegendő bizonyíték van, jelentenünk kell a valószínűsíthető hamisítást.

Marianna pontosan ezt tette.

Nem számított rá, hogy bárki megmenti.

Rendszerezte a számlákat, összeállított egy idővonalat, korábbi bankszámlakivonatokat kért, és felkutatta azt a személyt, aki a vállalkozás könyvelését vezette.

A volt könyvelő megerősítette, hogy Mariana apja hónapokkal a halála előtt pénzt követelt Silviótól.

Ez volt a hiányzó darab.

A feltételezett hitelező valójában lehet az adós.

Amikor visszatértünk a ranchra, Mariana másnak tűnt.

Nem kevésbé fáradt.

Biztonságosabb.

Egy héttel később ajánlatot kapott, hogy visszatérjen a tanításhoz egy durangói magániskolába, a fővárosba.

A fizetésem a duplája volt annak, amit én fizettem neki, és lakhatási támogatás is járt hozzá.

Elolvastam az e-mailt.

– El kellene fogadnod.

Marianna nem válaszolt azonnal.

– Ezt akarod?

Az udvar felé néztem.

A kölcsönöm lejárt. Ha elveszítem a tanya északi részét, akkor elveszítem azt a földet is, ahol Lucíát eltemették.

– Ez egy jó lehetőség.

– Ezt nem kérdeztem tőled.

– Nem ígérhetek stabilitást.

Mariana összehajtotta a kinyomtatott e-mailt.

–Mindig találsz valami gyakorlatias okot arra, hogy ne mondd ki, amit érzel.

– Nem kell mindennek valami mássá válnia.

– Nem. De nem kell mindennek búcsúvá válnia.

A következő napok furcsák voltak.

Mariana dobozokba tett néhány könyvet.

Megjavítottam a szobájában egy zárat, amit nem kellett volna javítani.