1. RÉSZ
– Ha ennek vége lesz, még a vezetékneved sem marad meg – hallotta Valeria a férjét a telefonban, azt gondolva, hogy alszik. – Már teljesen összetört. Kezdhetjük a második részt.
Valeria Mendoza kinyitotta a szemét az azcapotzalcói kis lakás sötétjében, és érezte, hogy kihűl a keze.
Egy hónapig azt hitte, hogy egy balszerencse okozta rémálomban él. Aztán rájött, hogy valaki minden részletet megtervezett.
És a saját férje is benne volt.
Harminc nappal korábban Valeria Mexikóváros egyik legismertebb rendezvényszervezője volt. Apjától több kereskedelmi ingatlant is örökölt a Juárez negyedben, de élete igazi büszkesége a Mendoza Eventos volt, az ügynökség, amelyet tizenkét év alatt saját kezűleg épített fel.
A férje, Mauricio Salas, mindig azt mondta, csodálta őt.
„Erre születtél” – ismételgette neki.
Ezért Valeria semmit sem gyanított, amikor beleegyezett, hogy megszervezi az Esperanza Alapítvány éves gáláját, amelyet Teresa Villaseñor, egy híres műgyűjtő özvegye rendezett. Az este az év legfontosabb eseményének ígérkezett: üzletemberek, orvosok, művészek és jótevők gyűltek össze egy elegáns bálteremben a Paseo de la Reformán.
Az aukció fő darabja egy antik bross volt, amely Teresa családjához tartozott.
Majdnem a várt ár kétszereséért kelt el.
Valeria éppen a sikert ünnepelte, amikor elkezdődtek a sikolyok.
Először egy nő szédült.
Aztán egy másik vendég hányt.
Kevesebb mint húsz percen belül több mentőautó is kint termett. Legalább tizenöt emberen mutatkoztak mérgezés tünetei.
Miközben Valeria az élelmiszer-beszállítót próbálta megtalálni, a bross vevője dühösen jelent meg egy ékszerész kíséretében.
– Ez hamis.
– Lehetetlen – felelte a nő.
– Akkor magyarázd el, miért adtál el nekem egy utánzatot.
Valeria a kis szoba felé rohant, ahol az árverési pénzzel megrakott széfet helyezték el.
Az ajtó nyitva volt.
A készpénz eltűnt.
A hír még az este vége előtt eljutott a közösségi médiába.
„ÜZLETNŐ CSALÁST KÖVET EL EGY JÓTÉKONYSÁGI ÁRVERÉSEN.”
„HAMIS ÉKSZEREK ÉS MÉRGEZETT EMBEREK.”
„AZ ALAPÍTVÁNY PÉNZE ELTŰNIK.”
Napokon belül az ügyfelek felmondták a szerződéseket, több beszállító előleget követelt, a hatóságok pedig ideiglenesen befagyasztottak néhány számlát, amíg nyomoztak.
Terézia is feljelentést tett.
Mauricio Valeriánál maradt, de minden nappal egyre távolságtartóbbnak tűnt.
„Talán el kellene adnunk a házat” – mondta. „Ez évekig is eltarthat.”
Valeria beleegyezett, hogy aláír néhány dokumentumot a folyamat megkezdéséhez. Utána beköltözött abba a kis lakásba, amit az édesanyjától örökölt.
Mauricio azt állította, hogy csak meg akarta védeni.
Egészen addig a kora reggelig.
Valeria mozdulatlan maradt, amikor a hívás után belépett a hálószobába.
Mauricio lefeküdt és elaludt.
Nem csukta be a szemét.
Másnap reggel úgy nézte, ahogy kávézik, mintha mi sem történt volna.
„Jól aludtál?” – kérdezte.
-Tökéletesen.
Valéria még el is mosolyodott.
De amint Mauricio elment, keresett egy régi jegyzetfüzetet, ami az apjáé volt.
Talált egy számot.
Dr. Ernesto Lozano nyugalmazott neurológustól és családja egyik legrégebbi barátjától.
Egy óra múlva már ott álltam előtte.
„Azt akarom, hogy mindenki elhiggye, haldoklom” – mondta Valeria.
Ernesto néhány másodpercig nézte.
– Tisztában vagy azzal, hogy mit kérsz?
–A férjem azt hiszi, hogy már tönkretett. Azt akarom, hogy továbbra is ezt higgye.
Valéria elmondta neki, amit hallott.
Az orvos abbahagyta a vitát.
–Akkor az ellenségeidnek le kell engedniük a pajzsukat.
-Pontosan.
Ernesto megnyitott néhány régi orvosi aktát.
–Szimulálhatnánk egy ritka neurológiai betegséget. Fáradtság, ájulás, zavartsági epizódok… nehéz gyorsan megerősíteni.
Valéria mély levegőt vett.
– Mennyi időm van még hátra az életemből?
– A történet szerint kevesebb mint hat hónap alatt fogunk építeni…
Két nappal később Mauricio Dr. Lozano előtt ült, és a feltételezett diagnózist hallgatta.
Valeria szomorúságot látott az arcán.
De amikor Ernesto megemlítette, hogy talán csak fél évig él, a nőnek sikerült kiszúrnia valami sokkal rosszabbat.
Megkönnyebbülés.
Aztán megértette, hogy ahhoz, hogy kiderítse az egész igazságot, meg kell győznie a férjét arról, hogy már halott.
Amit Valeria még mindig nem tudott, az az volt, hogy nem Mauricio tervezte az elpusztítását.
Csak parancsoknak engedelmeskedett.
És aki mindez mögött állt, évtizedek óta várt erre a pillanatra.
2. RÉSZ
Kevesebb mint egy hét alatt Mexikóváros fele tudta, hogy Valeria Mendoza súlyos beteg.
Ő maga gondoskodott róla, hogy ez megtörténjen.
Kiválasztott egy gyógyszertárat a cége irodája közelében, és úgy tett, mintha elájulna, éppen akkor, amikor egy volt alkalmazott belépett. A hír gyorsan elterjedt a munkatársak, beszállítók és ismerősök között.
Mauricio aggodalmat színlelve érkezett.
Az autóban megkérdezte tőle:
– Tényleg van még hat hónapod?
– Talán kevesebb.
Valeria látta, hogy elfordítja a tekintetét, hogy elrejtse elégedettnek tűnő arckifejezését.
Ezután egyre kevesebbet beszélt, és ágyban töltötte a napjait. Mauricio már nem tekintett rá fenyegetésként.
Pontosan ez volt a cél.
Valeria még utoljára engedélyt kért a nyomozótól, hogy beléphessen a Mendoza Events irodájába, és elbúcsúzhasson az alkalmazottaitól.
Smink nélkül, bő ruhában érkezett, és lassan sétált.
Mauricio el akart kísérni, de a nevét nem engedélyezték a hozzáféréshez.
Valeria „elfelejtette” belefoglalni.
A táskájában két kis felvevőt tartott.
Miközben az alkalmazottaival beszélgetett, az egyiket elrejtette a recepción egy virágtartó mögé.
Ezután külön-külön behívta az egyes munkásokat.
Úgy tűnt, senki sem tud semmit.
