– Olyan jogi manővereket alkalmazva rúgott ki a cégből, amelyek papíron érvényesek lehettek volna, de erkölcsileg megvetendőek voltak. Emellett hagyta, hogy a hírneve romba dőljön.

Ramiro lassan elmosolyodott.

–Végre egy Mendoza beismeri az igazságot.

– Bevallom.

Patrícia sírni kezdett.

Mauricio a földre nézett.

Valéria folytatta:

– Ha egy évvel ezelőtt jöttél volna hozzám ezekkel a naplókkal, akkor megbeszéltük volna a jóvátételt. Áttekinthettük volna az ingatlanokat, a közműveket és a kötelezettségeket.

Ramiro hangosan felnevetett.

–Beszélgetni? Az apámat tolvajnak bélyegezték, és meghalt. Anyám mindent eladott, még a bútorait is. Gondolod, hogy beszélgetni akart velem?

– Nem. Azt akartad látni, hogy elpusztulok.

– Igazságot akartam.

Valéria megrázta a fejét.

– Az ártatlan emberek megmérgezését nem nevezheted igazságszolgáltatásnak.

Ramiro egy szék támlájának csapódott.

—Járulékos károk.

Ez a két szó felháborodást váltott ki.

Terézia felkelt.

– Az alapítványom beteg gyerekekről és szörnyű helyzetekből megmenekült nőkről gondoskodik. Elloptátok a nekik szánt pénzt, és ezt járulékos kárnak nevezitek.

Ramiro nem törődött vele.

– Ez a pénz eredetileg a családunké volt.

– Nem mindent – ​​felelte Valeria. – És itt jön az a rész, amit sosem tudtál.

Elővett egy mappát.

– Apám megbánta.

Ramiro hangosan felnevetett.

– Arturo Mendoza nem ismerte ezt a szót.

– Talán már túl késő. De megbánta.

Élete utolsó éveiben Arturo megpróbálta törvényesen felkutatni Octavio leszármazottait.

Soha nem volt bátorsága személyesen szembeszállni velük.

Ehelyett magántrösztöt hozott létre.

Valeria hitelesített másolatot mutatott fel.

–Ezt az alapot tizenhat évvel ezelőtt hozták létre. A felhalmozott befektetésekkel együtt most többet ér, mint mindaz, amit Octavio eredetileg elvesztett.

Patricia a szája elé kapta a kezét.

Mauricio Ramiróra nézett.

– Tudtad ezt?

– Nem – válaszolta Ramiro.

Valéria folytatta.

—Octavio bármely közvetlen leszármazottja kérheti a felülvizsgálatot, hogy kedvezményezett lehessen.

– Akkor add ide! – követelte Ramiro.

-Nem lehet.

– A miénk!

– Van egy záradék.

Valeria kinyitotta a dokumentumot.

—Arturo attól tartott, hogy a pénz további vitákat fog okozni. Ezért kötötte ki, hogy a csalással, lopással, zsarolással vagy más családtagok elleni szándékos károkozással kapcsolatos súlyos bűncselekményekért elítélt kedvezményezetteket kizárják.

Ramiro arckifejezése megváltozott.

– Hazudsz.

– Itt van a vagyonkezelői okirat.

A kutató haladást ért el.

– És van még valamink.

Két tiszt lépett be egy oldalsó ajtón.

Ramiro Mauricióra nézett.

– Ne mondj semmit.

Mauricio remegni kezdett.

– Tanúskodni fogok.

-Csendben maradj.

– Azt mondtad, senkinek sem fog bántódása esni!

– Mauricio – kiáltotta Ramiro –, fogd be a szád!

De Mauricio már megértette, hogy nagybátyja őt szándékozik mindenért közvetlenül felelőssé tenni.

– A pénz egy bérelt raktárban van Naucalpanban – mondta. – Meg tudom adni a címet. Azt is el tudom magyarázni, hogy ki fizetett a bross másolatáért, és ki szerezte meg a vendéglátóipari járművet.

Ramiro megpróbált elmenni.

A tisztek letartóztatták.

—Ramiro Cárdenast továbbra is őrizetben tartják, hogy felelősségre vonják a nyomozás során feltárt bűncselekményekért.

Mauricio Valeriára nézett.

-Bocsáss meg.

Néhány másodpercig figyelte.

Szerette azt a férfit.

Vagy arra a férfira, akit ismerni vélt.

„Nem kell gyűlölnöm téged” – válaszolta. „De nem kell megmentenem a tetteid következményeitől sem.”

A következő hetek kimerítőek voltak.

Az árverésen befolyt pénzt visszaszerezték.

A nyomozás megerősítette, hogy Valeria nem vett részt a csalásban vagy az élelmiszer kicserélésében.

A számláikkal szembeni intézkedéseket fokozatosan feloldották, és számos panaszt visszavontak.

Teresa volt az elsők között, akik meglátogatták.

– Túl gyorsan ítélkeztem feletted – ismerte el.

– Voltak okok a gyanúra.

– Voltak okok arra is, hogy megkérdezzük, mielőtt elítélnénk.

Hónapokkal később az Esperanza Alapítvány ismét felbérelte a Mendoza Eventost egy újabb gála megszervezésével.

A hír felkeltette a kíváncsiságot.

Majdnem kétszer annyian vettek részt.

Ezúttal Rodrigo személyesen felügyelt minden járművet, minden beszállítót és minden dobozt, ami belépt a csarnokba.

Patricia együttműködött a hatóságokkal, és elkerülte a súlyos büntetést azzal, hogy bebizonyította, nem volt tisztában a terv valódi tartalmával.

Őt is elismerték a vagyonkezelői alap kedvezményezettjeként.

Amikor Valeria elmondta neki, Patricia sírni kezdett.

– Azután, amit tettem, semmit sem érdemlek.

– Az a pénz nem nyeremény – felelte Valeria. – Ez jóvátétel, amit apámnak már évekkel ezelőtt ki kellett volna fizetnie.

Patricia egy részét az anyja megsegítésére használta fel, egy másik részét pedig Mauriciónak tette félre, miután kiszabadult a börtönből.

Valeria nem vitatkozott ezzel a döntéssel.

Ez már nem az ő dolga volt.

Válásukat hónapokkal később véglegesítették.

A házat jogilag eladták és a vonatkozó vagyonjogi megállapodásnak megfelelően megosztották.

Mauricio írt neki a börtönből.

A levélben azt írta, hogy évekig próbálta gyűlölni a nőt, mert így nevelték.

Végül túl későn jött rá, hogy elpusztította azt az egyetlen embert, aki soha semmit sem tett vele.

Valeria betette a levelet egy fiókba.

Soha nem válaszolt.

Az élet azonban még mindig tartogatott számára valami váratlant.

Alejandro végig elkísérte a folyamat során.

Először barátként.

Később, amikor a nő késő estig dolgozott, megjelent a kávéval.

Aztán, mint az a férfi, aki vasárnaponként várta, hogy végigsétáljon Coyoacánon, és bármiről beszéljen, csak ne üzleti és családi tragédiákról.