„Bármit meg tudok oldani; csak egy kis sarokra van szükségem a fiamnak…” – könyörgött az apa az özvegy gazdának.
Doña Mercedes felemelte a kezét, hogy elbocsássa a férfit és a fiút. Azt akarta mondani nekik, hogy a haciendán nincs munka, ahogy annyi utazóval tette abban az évben. Ekkor a kisfiú megragadta a pálmafából készült kalapját, és lesütötte a tekintetét, mielőtt meghallotta volna a választ.
Mercedes leengedte a kezét. A fiú ismerte ezt a gesztust.
„Ismételd el, amit tudsz, hogyan kell csinálni” – kérte a férfit.
Egy szerszámosládát hagyott a földön a karámban. Az inge elszakadt a vállánál, a csizmája pedig elöl nyitva volt, dróttal összefogva.
– Fát, cigánykerekeket, vízpumpákat, tetőket, kerítéseket és a cukorgyárat javítom. Hét évig dolgoztam a hegyek túloldalán lévő cukorgyárban. Februárban bezárt, és még mindig tartozik nekünk az elmúlt hónapért.
– És mit kér cserébe?
A férfi a gyerekre nézett.
„Fedél a fejem felett és étel a fiamnak. Alhatok a fészerben. Nyolc éves, asszonyom. Négy hónapja alszunk az út szélén.”
Tomás Cárdenasnak hívták. A felesége az előző évben meghalt lázban. A fiú, Nicolás, mezítláb kapaszkodott a lábába a forró földön.
Mercedes két éve özvegy volt. Megtanulta, hogy ellenőrizze a számlákat, mielőtt bárkit is felvenne a birtokra, és elviselje, amit a városban az emberek mondanak egy egyedül élő nőről. Nem sok élelme volt, de a fiú folyton a kezét bámulta. Ahelyett, hogy újra felemelte volna, hívta Jacintát, a szakácsnőt.
– Próbáld ki egy hónapig – mondta Tomásnak. – Te a hátsó fészerben fogsz aludni. A fiú használhatja az ágyat a konyha melletti szobában. Te ott fogsz enni Jacintával. Nem mész be a nagy házba, hacsak nem hívlak. A hónap végén eldöntöm, hogy maradhatsz-e.
– Igen, asszonyom.
Miklós felemelte a fejét.
– Köszönöm, Mercedes asszony.
A ház felé fordult, mielőtt a férfi észrevette volna, hogy remegnek az ujjai.
A hacienda a 19. század végén Córdoba közelében, Veracruzban, a dombokon állt. Jó legelőkkel, kukoricatáblákkal, egy kis cukornádültetvénnyel és egy régi cukormalommal rendelkezett. Első pillantásra még mindig Don Gaspar Salvatierra virágzó birtokának tűnt. Mercedes gondoskodott erről, amikor látogatókat fogadott.
Gaspar hirtelen hunyt el, hátrahagyva a soha nem látott iratait és a betegsége alatt is elrejtett visszafizetéseket. Egy héttel a temetés után Don Aurelio Barragán, egy marhakereskedő és az állomásra szállított jármű tulajdonosa előleget ajánlott fel neki a következő aratásra. Mercedes azért írta alá, mert ki kellett fizetnie a munkásokat. A következő évben újabb előleget kért az előző fedezésére. Attól kezdve minden este elszámolt, egy tíz fő befogadására alkalmas asztal főjénél ülve.
A sötét csipkeruha segített megmagyarázni a hallgatását. Mindenki feltételezte, hogy Gaspar miatt továbbra is így öltözködik. Mercedes senkit sem javított ki. Tizenkét éve voltak házasok gyermektelenül, és udvariasan bántak egymással, bár ritkán szeretettel. Még mindig nem tudta, hogy szomorúságának melyik része Gaspar halálából fakadt, és melyik abból az életből, amelyet anélkül éltek le, hogy igazán ismerték volna egymást.
Tomás érkezését követő reggelen elküldte, hogy javítsa meg az alsó legelő kerítését. Ezt a munkát halogatta mindenki, mert korán sütött a nap, és az oszlopok mélyen a kemény földbe voltak süllyedve.
„Van drót a fészerben. Kösd össze a laza végeket” – parancsolta.
Tomás a válasz előtt átvizsgálta a posztokat.
„Le tudom kötni, asszonyom. De a fa az aljánál korhadt. Újra le fog esni.”
Mercedes úgy érezte, hogy a cowboyok, akik az ajtó közelében sürgölődtek, elhallgattak.
– Azt kértem, hogy kösd meg.
Tomás megtette. Alkonyatkor egy omladozó oszlopot helyezett a tornác lépcsőjére. Nem tett hozzá semmit. Mercedes sokáig nézte, mielőtt megkérte Jacintát, hogy távolítsa el.
A következő hetekben a cukormalom zaja megszűnt. Hónapok óta minden fordulatnál nyikorgott; Tomás szétszedett egy alkatrészt, megjavította a tartószerkezetet, és újra beállította. Aztán megjavította a kútszivattyút, és Jacinta tűzhelyével elállította a konyha füstölgését. Két törött tetőcserepet talált a nappali felett, és elállította a szivárgást. Azt mondta Mercedesnek, hogy a tető alatti fa egy részét is ki kell majd cserélni, ha lesz pénzük megvenni.
Azon az éjszakán eltávolította a lavórt, amit két télen át a lyukas tető alatt tartott. Vacsora közben a kinti ürességet bámulta.
Nicolás elkezdett járni abba az iskolába, amely délelőttönként tartotta összejöveteleit a sekrestye mellett. Mercedes ragaszkodott hozzá, amikor megengedte Tomásnak, hogy a próbaidőszak után is maradjon. Azt mondta, hogy levonja a fizetéséből az időt, amíg Tomás óráira jár. De ezt soha nem tette meg.
A fiú egy délután Jacinta macskáját követve tért vissza, és végül a nagy szobában kötött ki. Mercedes éppen a számlákat nézte.
– Apám azt mondja, nem szabadna bemennem – mentegetőzött.
– Meghívlak. Ülj le.
Nicolás letelepedett a széke szélére. Megmutatta neki a betűket, amiket megtanult, és megkérte, hogy segítsen felolvasni egy szót a jegyzetfüzetéből. Attól a naptól kezdve apró okokat talált a visszatérésre: a macska, egy kérdés, egy megbízás. Mercedes úgy tett, mintha félbeszakítaná a munkáját. Jacinta Gaspar halála óta először hallotta nevetni a nappaliban.
