Tomás letette a dobozt a padlóra, de egy lépést sem tett felé.
– Nicolás velem jön – mondta –. Bárhol is élek, neki is kell lennie helynek.
– Tudom. Azt akarom, hogy mindkettőnknek legyen hely a házban, ha maradni akarsz.
Mercedes is beszélt a számlákról. Nem voltak állatai, és nem ígérhetett nekik könnyű életet a következő vetési szezon után. Volt földje, újjáépített magtára és a fizetése, amit ígért. Tomás hallgatta, amíg be nem fejezte.
– Akkor maradunk – mondta.
Nicolás, aki eddig egyikükre pillantva követte a beszélgetést, engedélyt kért, hogy a szobában hagyhassa a jegyzetfüzetét. Mercedes rámutatott a nagy házra. Jacinta a konyhában várta őket frissen főzött kávéval.
Az év végén, egy hétköznap délelőtt házasodtak össze, Jacinta és Don Leandro tanúként. Nicolás egy kis dobozban vitte a gyűrűket, amit Tomás készített. A faluban egyesek azt beszélték, hogy a férfi semmivel érkezett, és most a nagy házban lakik. Mercedes meghallotta ezt, és tovább gondozta a termést. Tomás nem kérte meg tőle, hogy minden egyes megjegyzéssel szemben megvédje.
A következő évi termés kisebb volt. Kevés pénzből vetettek, és anélkül dolgoztak, hogy annyi munkást tudtak volna felvenni. Ennek ellenére fizettek azoknak, akik segítettek nekik, és a gabonát egy olyan tető alatt tárolták, amely ellenállt az esőnek.
Amikor végeztek, Mercedes bement a magtárba Tomással és Nicolással. A zsákok még a felét sem töltötték meg.
– Nem sok – mondta a nő.
– Elég ahhoz, hogy újrakezdjük – felelte Thomas.
Nicholas felmászott néhány fokot a létrán, és finoman megkopogtatta a gerendát, ahogyan az apjától látta.
– Ez jól hangzik.
Mercedes felnézett. Látta, hogy Tomás a fát ellenőrzi, a fiú pedig a válaszára vár. Aztán a zsákokra nézett, amiket sikerült elraktározniuk. Még mindig szükségük volt több állatra a legelőre és még több termésre, hogy biztosítsák a gazdaságot, de aznap este bezárhatják a magtárat, pontosan tudván, mi van benne, és kik fognak együtt hazatérni.
