Mercedes bement, hogy segítsen neki. Később megérkeztek Jacinta és a cowboyok. Hajnalig dolgoztak, hogy kimentsék azt, ami még fedél alatt volt. Amikor az eső elállt, alig több mint a termés egyharmada maradt. A többi összetört vagy elázott.
Senki sem említette a fénysugárt, amit Tomás mutatott neki. Mercedes számára ez a hallgatás rosszabb volt, mint egy szemrehányás.
Aurelio három nappal később érkezett meg emberekkel és ponyvákkal. Gyorsan eladta a még használható nedves gabonát. Nem kért pénzt a segítségéért. Aztán beszélni kért vele a látogatószobában.
„Aratás előtt tettem neki egy lánykérést” – mondta. „Kitartok mellette. Ha összeházasodunk, kifizetem, amivel tartozik, és fát meg munkásokat hozok a magtár újjáépítéséhez.”
Mercedes kért tőle halasztást másnapig. Aurelio beleegyezett, bár emlékeztette, hogy már nem várhat egy újabb aratásra a fizetéshez.
Délután Mercedes elment Don Leandrohoz, egy korábbi földbirtokoshoz, aki most egy kis házban lakott a város szélén. Mesélte neki, hogy a földjei régen egészen a hegyekig terjedtek. Mercedes megkérdezte tőle, hogyan veszítette el őket.
„Apránként” – válaszolta. „Valahányszor valami eltört, a legolcsóbb javítást végeztem. Aztán eladtam egy darab földet, hogy megjavítsam azt, ami végül összeomlott. Soha nem adtam össze a foltozás költségeit.”
Mercedes éjszaka tért vissza. Felébresztette Jacintát, és kiterítette a tanyaújságokat a nagy asztalra. Együtt megszámolták a szarvasmarhák értékét, Gaspar által hátrahagyott ékszereket, és a termés azon részét, amelyet el tudnak adni. Ha mindet eladja, kifizetheti Aureliot, és megveheti a magtár újjáépítéséhez szükséges fát. Nem maradnak állatok a legelőn, és értéktárgyak sem a házban.
– Azt fogják mondani, hogy csődbe ment – motyogta Jacinta.
Mercedes a gyászruhájára nézett, ami az ajtó mellett lógott.
„Két éve mindent megtettem, hogy ne mondják ki. Mindeközben az adósság csak nőtt.”
Hajnalban elutasította Aurelio javaslatát. Arra kérte, hogy szállítsa el a jószágokat néhány olyan vevőhöz, akiknek ő maga írt, és számolja fel neki a szokásos díjat.
„Arra kér, hogy szállítsam el a szarvasmarhákat, amelyeknek a tartásában reménykedett” – mondta.
– Mindig korrekt voltál az áraiddal.
Aurelio várt egy kicsit a válasszal, de elfogadta az állást. Soha többé nem kérte meg a kezét.
Amikor az utolsó szekér is elindult a jószágokkal, Mercedes sötétedésig a tornácon maradt. Fájdalmasan látta az üres legelőt. Másnap elment a magtárba, felkapta a szoknyáját, és elkezdte szétválogatni a használható deszkákat.
A rekonstrukció 11 hétig tartott. Tomás három embert bérelt fel azokra a feladatokra, amelyeket egyedül nem tudtak elvégezni. Kicserélték a sérült gerendákat, és felfedezték, hogy a megmaradt oldalon is korhadt fa volt. Megtalálták az ereszen azt a helyet, ahol évek óta szivárgott a víz. Mercedes minden kiadást feljegyzett egy új noteszbe, és velük együtt dolgozott: vizet hordott, deszkákat válogatott, és tartotta a kötélzetet, amíg ők emelték a falat.
Először a csipkeruhájában kezdett dolgozni. A második napon pamutruhába öltözött, amit gond nélkül összepiszkolt. Ezekben a hetekben Tomás mesélt neki a cukornádültetvényen töltött életről, egy délután pedig Nicolás anyjáról. Mercedes elmondta neki, hogy Gaspar soha nem bánt vele rosszul, de idegenek voltak, még akkor is, amikor egymással szemben vacsoráztak. Egyikük sem próbálta összehasonlítani a veszteségeit.
Azon a napon, amikor a magtár elkészült, Mercedes egyedül ment be. Bütykeivel megkopogtatta az új gerendát, és egy határozott hangot hallott. Belül sírt, anélkül, hogy elbújt volna, vagy bárkit hívott volna.
Másnap beírta a noteszébe Tomás fizetését, és azt, hogy mennyivel tartozott még neki azokért a hónapokért, amikor kevesebbet fizetett, mint amennyit a munkája ért. Elment megkeresni a fészerben. Éppen a szerszámait tisztította, mellette egy zsák ruha volt előkészítve.
„Elmész?” – kérdezte.
– A munka befejeződött. A megmaradt pénzt félre kell tenned növények vetésére. Egy másik gazdaság keres valakit, aki ért a gépek javításához.
Nyugodtan beszélt. Mercedes tudta, hogy ezeket a számításokat Nicolásra is gondolva végezte el, és hogy nem fog elmenni csak azért, hogy jobb fizetést keressen.
– Még ha elmész is, akkor is kifizetem neked, ami ide van írva – mondta, és megmutatta a noteszt.
Tomás a számokra nézett, és beleegyezett, amikor a nő ragaszkodott hozzá. Aztán fogta a kalapját.
Mercedes ébren töltötte az éjszakát. Hajnal előtt hallotta, hogy nyílik a fészer ajtaja, és kiment. Tomás a szerszámosládájával a hátán a bejárat felé tartott. Nicolás mellette állt, kezében az iskolai füzetével.
– Várj – kiáltotta.
Azzal kezdte, hogy pénzről beszélt, de Tomás már tudta a döntését. Ekkor Mercedes feltette neki a kérdést, amit a buli óta tartogatott.
– Hónapokkal ezelőtt felajánlottak neked egy másik állást. Miért nem mentél el?
Miklós válaszolt apja előtt.
– Az iskola messze volt attól a farmtól – kérdezte apám.
Tomás a fiúra nézett. Nem mondta el senkinek, hogy Mercedes kötelességének érezze magát bármit is tenni. Úgy döntött, hogy ott marad, ahol Nicolás megtanulhat olvasni, még akkor is, ha ez kevesebbet jelent.
Mercedes abbahagyta a notesz nézését.
„Amikor megérkeztél, láttam egy embert, aki képes volt mindent helyrehozni, amit darabokra hullott” – mondta. „Bevittelek a fészerbe, és zárva tartottam a nappalimat. Minden alkalommal, amikor a közeledbe akartam menni, újabb parancsot adtam. Túl sokáig tartott, mire megláttalak.”
