„Borítsd le a fejét; nem méltó arra, hogy koronát viseljen!” – csattant fel a királyné. De a király megérintette a fejét, és azt mondta: „Most már méltó.”

A fém a homlokán nyugodott, a sebhely felett.

Az ünnepségek után visszatért Hochlandba, hogy felavatja a kőművesiskolát. Rodrigo elkísérte, hóna alatt cipelve a hintóban elfelejtett terveket.

Az egyik falon Julián listája lógott, a beszámolóival és a műhelyből származó foltokkal. Alatta azoknak a nevei voltak, akik az iskolát építették. Marisol a többi között kereste a sajátját, és elmosolyodott, mielőtt bement.

Az első tanonc egy lány volt, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a követ hallgatással meg lehet tanulni.

Marisol letette apja hangvilláját a padra.

„A hallgatás a kezdet” – magyarázta. „Aztán meg kell figyelned, kérdéseket kell feltenned, és együtt kell működnöd másokkal.”

A lány két kézzel fogta.

Az ajtó felől a megjavított szökőkutak és a szerszámokat az építkezésre szállító szekerek zaja hallatszott.

Marisol feltűrte az ingujját, és leült tanítani.