„Csak küldd el azt a hétköznapi lányt; vissza fogja utasítani” – mondták gúnyosan; a herceg azonban nem tudta levenni róla a szemét.
–Leonort visszük. Mellette Catherine még szebb lesz.
A tű megállt Leonor Montes ujjai között. Beatriz nagynénje épp most döntött a sorsáról, mint aki egy régi terítőt választ, hogy kiemelje az új tányérkészletet.
A tizenkilenc éves Catalina kuncogott. Don Ignacio lenézett az újságjára. Senki sem kérdezte meg Leonortól, hogy akar-e csatlakozni hozzájuk.
A meghívó aznap délután érkezett az Alvarado házba. Doña Isabel de la Serna három hétig több családot is vendégül látott Los Encinos-i birtokán. Fia, Alejandro, Santa Lucía grófja beleegyezett, hogy találkozik a lehetséges feleségekkel.
Új-Spanyolország azon régiójában a 18. század végén egy ilyen házasság megváltoztathatta egy család sorsát.
Leonor 28 éves volt, és hat éve élt nagynénje és nagybátyja házában. Ruhákat foltozott, vigyázott a kamrára, felolvasott Beatriznek, amikor fejfájása volt, és eltűnt, amikor látogatók érkeztek.
– Felveheted a barna ruhát – parancsolta a nagynénje. – És próbáld meg nem félbeszakítani a beszélgetéseket. Azért mész, mert két fiatal hölgyet kértek tőlünk.
Leonor lehajtotta a fejét. Megtanulta elrejteni a fájdalmát, mielőtt mások a gúnyolódás újabb forrásává tették volna.
Azon az éjszakán azonban Don Ignacio kopogott az ajtaján. Egy kis verseskötetet tartott a kezében.
– A nagyapádé volt. Néhány doboz között találtam.
Felismerte a kopott borítót és a lapszéli jegyzeteket. Esteban Montes odaírta az egyes versek tanulságának dátumát.
– Azt hittem, elveszett.
A nagybátyja még mondani akart valamit, de csak megszorította a vállát és elment. Leonor addig szorította a könyvet a mellkasához, amíg a szája remegése abba nem hagyta.
A nagyapja nevelte fel, miután a szülei meghaltak. Nyugdíjas tanár volt, és fokozatosan elvesztette a látását. Számára Leonor leveleket olvasott fel, számolta a lépcsőfokokat, és leírta, mi történik az ablak túloldalán.
– Ne mondd, hogy gyönyörű a kert – kérdezte. – Mondd el, mit csinálsz.
Megtanulta megfigyelni a morzsákat cipelő hangyákat, az ágakért verekedő madarakat és a szomszéd lepedőit, amelyek felfújódnak, mint valami elbizakodott szellemek.
Esteban addig nevetett, amíg ki nem fulladt a lélegzete.
– Van egy olyan nézőpontod a dolgokra, amit senki sem vehet el tőled, lányom.
Amikor meghalt, Leonor azt hitte, hogy az egyetlen ember, aki remélte, hogy meghallgathatja őt, szintén eltűnt.
Los Encinosban kőfolyosók, szökőkutakkal teli udvarok és egy könyvtár volt, amely nagyobb volt, mint a nagybátyjai egész háza. Megérkezve Leonor a könyvespolcokat bámulta, amíg Beatriz türelmetlenül oda nem hívta.
– Ne feledd, miért vagy itt.
Az első vacsora ambiciózus anyákat, gondosan öltözött fiatal nőket és a házigazda ingatlanai iránt érdeklődő urakat hozott össze.
Alejandro de la Serna 34 éves volt. Súlyos betegség után tért vissza egy spanyolországi katonai hadjáratból. Azóta visszautasította a táncokat, lassan reagált az üdvözlésekre, és úgy tűnt, mintha átlátna az embereken.
Arrogánsnak nevezték.
Leonor, aki távol ült tőle, valami mást vett észre.
Alejandro csak akkor szólalt meg, amikor először egy hangot hallott. Nyúlt a poharáért, és diszkréten az asztalhoz súrolta. A folyosókon egy Canela nevű hosszú fülű kutya mellett haladt, aki minden lépés előtt megállt.
Ismerte ezeket a mozdulatokat.
Megfigyelte Mauriciót, Sándor unokatestvérét is. Mindenkivel barátságos volt, de a gróf habozását olyan figyelemmel figyelte, ami nem tűnt szeretetteljesnek.
Másnap délután egy kertész eltávolított egy virágcserepet a teraszról, hogy megjavítsa a padlót. A helyiségben néhány lépcsőfok látszott. Alejandro egyedül közeledett; Canela egy szolgával volt.
Leonor megszólalt, mielőtt még egy lépést tett volna.
– Három lépés van előtted. Ma reggel elmozdították a virágcserepet.
Alejandro megállt és a fal szélét kereste.
— Ki van ott?
– Leonor Montes. Doña Beatriz unokahúga.
Arcát a hangja felé fordította.
– Észrevetted.
Leonor nem tett úgy, mintha nem ismerné.
– A nagyapámat is értesíteni kellett, ha dolgokat költöztettek.
A csend elhúzódott. Sándor olyan erősen szorította a követ, hogy a bütykei kifehéredtek.
– Kérlek, ne mondd el senkinek.
– Nem fogom. De biztonságosan lemehetünk. Ha akarod, fogd meg a karomat.
Beleegyezett. Lassan elindultak a kert felé, ahol a vendégek olyan virágokról beszélgettek, amelyeket Alejandro alig tudott megkülönböztetni.
Attól a naptól kezdve keresni kezdte. Vacsora közben elfordította a fejét, amikor a lány megszólalt; délutánonként pedig meghívta, hogy sétáljon egyet az ösvényeken.
Beatriz összeszorította az ajkait.
– Ez csak udvariasság. Ne fűzz nagy reményeket.
Leonor ebben is megpróbált engedelmeskedni. Alexanderrel azonban gondolkodás nélkül tudott beszélni.
„Mi van előttünk?” – kérdezte séta közben.
– Egy fiú, akinek a rózsabokrot kellene metszeni, egy guavát rejt a háta mögé, mert épp most érkezett meg a szakács.
– És ő látta?
– Már egy ideje arra vár, hogy előálljak valami magyarázattal.
Alejandro hangosan felnevetett. Canela meglepetten hegyezte a fülét.
Később a gróf elmagyarázta betegségét. Foltokat, fényeket és néhány arcot látott közelről és jól megvilágítva. Az orvosok nem ígértek neki reményt arra, hogy visszanyerje azt, amit elvesztett.
„Valószínűleg elveszítem, ami megmaradt” – mondta. „Anyám azt akarja, hogy megházasodjak. Mauricio azt várja, hogy visszavonuljak a vezetői posztról. Ha tehetném, még a fákat is eladnám.”
Az anyja tudja?
