„Eltitkoltam, mennyire rosszabb lett a helyzet, mert féltem, hogy abbahagyod a meghallgatást” – folytatta. „Ha valaha is elmentem melletted anélkül, hogy köszöntem volna, az nem tiszteletlenségből volt. Sokszor azt sem tudtam, ki áll előttem.”

Leonor érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. Alejandro vett egy mély lélegzetet, és folytatta a beszédet.

–Tovább tudok döntéseket hozni. Szükségem lesz dokumentumok felolvasására és olyan emberekre, akik őszintén válaszolnak. Ezt hamarabb kellett volna mondanom.

Az első sorokban egy idős munkás bólintott.

Beatriz Catalinához hajolt.

– Holnap indulunk. Nem ezt kerestük.

A suttogása messzebbre ért, mint várta.

Alejandro hallotta, de nem válaszolt. Egy másik hangot keresett a padok között.

– Montes kisasszony, szeretné felolvasni a részt?

Beatriz megragadta Leonor ruhájának ujját. Leonor gyengéden visszahúzta a kezét és felállt.

Remegő lábakkal sétált végig a folyosón. Alejandro félreállt, hogy helyet adjon neki, és mellette maradt.

Leonor felolvasta egy nő történetét, aki elvesztette a férjét, és egy másikét, aki nem volt hajlandó elhagyni őt. Amikor elérkezett az ígéret, hogy elkíséri, bárhová is megy, meg kellett állnia.

Megértette, hogy maradni akar. Azt is megértette, hogy megérdemli, hogy megtudja, miért akarja Alejandro a közelébe kerülni.

Befejezte az olvasást, képtelen volt elrejteni az érzelmeit.

A pap, zavartan a történtektől, odalépett a grófhoz.

– Az unokatestvéred biztosított róla, hogy jóváhagytad a változtatást. Megkért, hogy tartsam meg meglepetésnek.

Mauricio felállt.

— Egy apró félreértés.

– Akkor tisztázzuk – válaszolta Alejandro.

Doña Isabel most először nézett rá nyílt bizalmatlansággal. Mauricio távozott, miközben a jelenlévők suttogtak.

Leonor az oldalsó ajtón menekült. Egyedül akart lenni, mielőtt a nagynénje újra emlékezteti rá, hová való.

A tölgyfákkal szegélyezett ösvényen Canela mancsai hallatszottak. Alejandro jött mögötte, kezében egy sétabottal, amit addig elrejtett.

Leonor, várj!

Megállt.

– Holnap elutazom.

– Amiatt, amit a nagynénéd mondott? Vagy amiatt, amit a nappaliban hallottál?

Leonor meglepetten nézett rá.

– Anyám látta, ahogy elsétál – magyarázta. – Csak az elejét hallottad.

– Azt hallottam, hasznos vagyok.

Alexander mindkét kezét a botra tette.

– Aztán azt mondtam neki, hogy elegem van abból, hogy mindenki úgy beszél róla, mintha egy eszköz lenne. Hogy neki köszönhetően újra érdeklődni kezdtem az életem iránt. Hibásan fogalmaztam, mielőtt kimondtam volna, ami igazán számított.

Leonor a mellkasához szorította a könyvet.

– Felbérelhetsz valakit, hogy felolvasson.

– Majd én megteszem. Egy titkárnő. Azon kívül rendbe kell tennem az ügyeimet anélkül, hogy egyetlen emberre támaszkodnék.

Még egy lépést tett.

–De nem vehetem meg a beszélgetéseinket. Vagy azt, ahogy dühbe gurul, ha valaki kidobja az ételt. Vagy azt a csendet, amiben végighallgat anélkül, hogy előre eldöntené, mit kellene éreznie.

Leonor felzokogott.

– Nem hálából akarok férjhez menni.

– Én sem. Azért akarok férjhez menni, mert szeretem. És azt akarom, hogy nemet tudjon mondani anélkül, hogy elveszítené a fedelet a feje felett, vagy egy lehetőséget.

Elővett egy levelet a zsebéből. Az anyja egyik barátnője tanárt keresett a lányainak, és beleegyezett, hogy felveszi Leonort fizetéssel és szobával.

– Anyám ma reggel írt. Odamehetsz, átgondolhatod, és bármikor válaszolhatsz.

Leonor átvette a levelet. A távozás reális lehetősége tette lehetővé számára, hogy végre higgyen a maradás lehetőségében.

– És mi van, ha többé nem láthat engem?

Alejandro szomorúan elmosolyodott.

– Hiányozni fog. Nem fogom úgy tenni, mintha nem így lenne. De már ismerem a hangját, amikor boldog. Szeretném egyre jobban megismerni.

Megfogta a kezét.

– Akkor sokat kell majd beszélgetnünk.

Canela a ruhája szegélyére ült. Leonor hangosan felnevetett, és Alejandro felismerte ezt a nevetést anélkül, hogy bárkinek le kellett volna írnia neki.

A hagyaték iratainak áttekintése során kiderült, hogy Mauricio előlegeket kapott unokatestvére háta mögött. A fákkal kapcsolatos megállapodás jutalékot rejtett. Alejandro eltávolította őt az irányításból, és elszámolást követelt; édesanyja pedig abbahagyta a látogatását, amíg a követeléseket rendezték.

Beatriz dühösen távozott. Catherine azonban Eleanort kereste, mielőtt beszállt volna a hintóba.

– Nevettem rajtad – mondta zavartan. – Nincs mentségem.

Leonor elfogadta a bocsánatkérést. Nem ígérte meg, hogy azonnal elfelejti.

Doña Isabel is beszélni akart vele. Ékszerek nélkül fogadta, a szobája ablakánál.

„Annyira aggódtam, hogy találok-e valakit, aki gondoskodik a fiamról, hogy elfelejtettem megkérdezni magamtól, hogy ki gondoskodik rólad” – vallotta be.

Leonor nem tudta, mit válaszoljon. Az idős asszony egy székre mutatott, és megvárta, míg leül.

– Mit szeretnél csinálni a házasságon kívül?

Senki sem tette fel neki ezt a kérdést. Leonor arról beszélt, hogy olyan lányokat tanított olvasni, akik kiskoruk óta dolgoztak, hogy saját könyvei voltak, és hogy elutazott abba a faluba, ahol Estebant eltemették. Doña Isabel félbeszakítás nélkül hallgatta. Búcsúzás közben visszaadta a saját kezűleg írt kívánságlistáját.

Két hónapig Doña Isabel barátnőjének otthonában dolgozott. Alejandro meglátogatta valakivel, és diktált leveleket küldött új titkárnőjének. Leonor válaszolt, leírta tanulmányait, kétségeit és terveit. Mire beleegyezett, hogy feleségül veszi, már tudta, hogy képes lesz eltartani magát.

Don Ignacio decemberben elkísérte az oltárhoz. Mielőtt belépett volna, bocsánatot kért, amiért oly sok éven át hallgatott.

– Akkor kezdj el beszélni, ha hazaérsz – felelte.