„Tudja, hogy romlott a látásom. Nem tudja, hogy mennyit. Minden alkalommal, amikor megpróbálom elmagyarázni, másik orvost javasol.”

Leonor hagyta, hogy beszéljen.

„Attól tartok, hogy egy nő elfogadhatja a grófot anélkül, hogy tudná, kivel kell majd együtt élnie” – tette hozzá. „Azt is félek, hogy szánalomból maradna.”

– A nagyapám mindennap elveszített dolgokat – felelte. – Néha dühös lett. Máskor megtanult egy másik módszert, hogy megtalálja őket. Soha nem szűnt meg önmaga lenni.

Sándor csendben maradt, hallgatta a szökőkút vizét.

– Bárcsak találkoztam volna vele.

– Megkérdeztem volna tőle, miért hordja olyan szorosan a csizmáját. Azt mondta, hogy fájó lábbal senki sem tud szabadon gondolkodni.

Újra nevetett.

Reggelente Leonor elkezdte felolvasni neki a levelezését a könyvtárban. Először minden megjegyzésért bocsánatot kért; később Alexander konkrétan megkérdezte tőle, mit gondol a levelekről.

Egyikük azt javasolta, hogy kivágják a domboldalon álló tölgyfákat, és eladják a fát. Mauricio kiváló lehetőségként mutatta be a megállapodást.

Leonor egy régi feljegyzéssel hasonlította össze az összegeket.

– Itt kevesebbet kínálnak, mint amennyit egy sokkal kisebb földterületért fizettek.

Alejandro megkérte, hogy mindkét oldalt jelölje ki, majd felhívta az adminisztrátorát. Mauricio, aki gyors aláírásra számított, kérdéseket talált ott, ahol korábban csendet kapott.

Azon az éjszakán elkezdte figyelni őt.

Először egy széket arrébb tett. Aztán egy kis zsámolyt tett a folyosóra, amelyet Alexander kívülről ismert. Eleanor elvette, és megkérdezte a szolgákat, akik odatették.

Senki sem válaszolt, de Mauricio röviddel ezután megjelent, túlságosan érdeklődve, hogy vajon megbotlott-e az unokatestvére.

Közeledett az aratás vasárnapja. A mise után Alejandro egy szakaszt olvasott fel a farm családjainak és munkásainak.

Mauricio vacsora közben emlékezett vissza erre a szokásra.

– Mindenki várja, hogy halljon felőled. Kár lenne, ha idén nem lennél itt.

Alejandro mozdulatlan arccal fogadta.

Később Leonor a könyvtárban találta meg, a kezében egy könyvvel, amit már nem tudott elolvasni.

– Nem kell – mondta.

– Belefáradtam abba, hogy feladom a dolgokat, mielőtt még megpróbáltam volna őket.

Leonor közelebb húzott egy széket.

A kiválasztott rész a földről, az esőről és a bőségről szólt. Éjszakákon át beszélték. A nő segített neki összekapcsolni minden egyes mondatot az emlékezetében lévő mezőkkel, míg végül a szavak könnyedén kezdtek ömleni belőle.

Amikor hibázott, Leonor nem javította ki azonnal. Időt adott neki. Alejandro megértette, mennyire szüksége van erre a türelemre, ami nem úgy bánik vele, mint egy gyerekkel.

Az ötödik estén felolvasta az egész szöveget.

Aztán megkérdezte:

– Megnézhetem közelről?

Leonor érezte, hogy összeszorul a torka.

– Nincs sok látnivaló.

– Szeretnék dönteni.

Közelebb tolta a lámpát, és eltolta a székét. Alejandro lassan vizsgálgatta a homlokát, a szemét és a szája ívét. Leonor még soha nem bírt ki ilyen hosszan tartó bámulást anélkül, hogy el akart volna rejtőzni.

„Amikor nevet, megpróbálja visszafogni magát” – mondta. „Mintha bárki megszidhatná érte.”

Lesütötte a szemét.

– Előfordul néha.

– Itt nem.

Az ajtó kivágódott. Beatriz állt az ajtóban.

– Leonor. A szobádba.

A folyosón a nagynénje összeszorított foggal beszélt hozzá.

„Szerinted feleségül fog venni? Órákig szórakoztatod. Catalinának fiatalsága, szépsége és egy családja van, amelyet büszkén tud bemutatni.”

Leonor megpróbált válaszolni, de Beatriz folytatta:

– Még egy meggondolatlan dolog, és egyedül elmész. Nem jössz vissza hozzám.

Másnap Leonor kerülte a könyvtárat. Nem ment sétálni, és a nagynénjénél maradt, hogy megfoltozzon egy kesztyűt, ami már nem szorult javításra.

Mauricio később az udvaron találta meg.

– Az unokatestvéremnek hamarosan állandó társra lesz szüksége – jegyezte meg. – Tudsz olvasni, van türelmed, és szűkös a pénzed. Kényelmes kombináció.

– Nem kértem tőle semmit.

–Pontosan. Sokkal olcsóbb, ha valaki összekeveri a munkát a szeretettel.

Leonor elment, mielőtt a férfi meglátta volna a könnyeit.

Azon a délutánon, amikor elhaladt Doña Isabel szalonja mellett, meghallotta a nevét.

– Ha ragaszkodsz Leonorhoz, legalább hasznos lesz – mondta az idős asszony.

– Igen, anya. Nagyon hasznos volt számomra.

Leonor nem várta meg a többit. Felment a szobájába, és kinyitotta Esteban könyvét. Egy papírlap esett a lapjai közé, rajta egy gyerekrajz: ő és a nagyapja, kézen fogva.

Egész életét másokért való munkával töltötte. Most először vágyott arra, hogy valaki keresse, még akkor is, ha semmire sincs szüksége.

Úgy döntött, vasárnapig segít Alejandrónak. Utána elmegy. Találhat munkát tanárként vagy varrónőként; bármilyen bizonytalanság jobb volt, mint maradni és várni egy olyan szerelemre, amit elképzelt.

A templomot kukoricacsövek, virágok és búzaszárak díszítették. Leonor Beatriz mellett ült. Alejandro az első sorban foglalt helyet az anyjával; Mauricio a másik végén várakozott mosolyogva.

A mise végeztével a pap bejelentette a hálaadás felolvasását.

– Idén Mauricio úr javaslatára Ruth könyvéből fogunk meghallgatni egy részletet.

Leonor megdermedt.

Nem az a szöveg volt, amit előkészítettek.

Alejandro odaért a pulpitushoz, és a lapokra tette a kezét. Több másodperc telt el. Egy gyerek elejtett egy kukoricacsövet; a zaj hatalmasnak tűnt a várakozásban.

Mauricio helyet foglalt a székében.

Aztán Alexander felemelte a fejét.

– Nem tudom elolvasni ezeket a szavakat. A szemem már nem engedi.

Doña Isabel lehunyta a szemét.