1. RÉSZ
Tomás Becerra otthagyta terhes lányát San Jerónimo del Mezquite legrettegettebb embere előtt, és véres ajkakkal könyörgött neki, hogy ne vigye vissza a városba.

1909 októbere volt. Los Altos de Jalisco régiójában egy család becsületét lerombolhatta egy pletyka, de egy hatalmas ember becstelenségét mindig eltitkolhatta valaki. Amalia 19 éves, hat hónapos terhes volt, és egy szövetbőröndöt cipelt, benne két ruhával, egy rózsafüzérrel és elhunyt édesanyja fésűjével.

Mateo Santillán, az El Encinal tanya tulajdonosa állt előtte. Harmincnégy éves volt, a gyeplőjárástól kérges kezekkel, és ritkán keltett bizalmat a tekintete. A városlakók Kőembernek hívták, mióta egy járvány ugyanazon a télen elvitte anyját és menyasszonyát, Clarát. Azóta visszavonultan élt, csak Nabor, a munkavezetője és Doña Remedios, a szakácsnő kíséretében, aki felnevelte.

Tamás nagy nehezen lemászott a kocsiról.

– Már csak Amália maradt nekem. Az anyja meghalt, a testvérei is, és a tüdőm már nem bírja. Celia nagynénje becsukta rá az ajtót, hogy ne „foltozza meg” a család nevét. Senki más nem akarta befogadni.

Mateo megfigyelte a fiatal nőt. Sem arcátlanságot, sem kihasználási szándékot nem látott benne. Félelmet látott, amit szinte fájdalmas méltóság táplált.

– A gyerek apja?

– Julián Villaseñor. Szöveteket árulni érkezett, megígérte a feleségének, majd eltűnt, amikor megtudta a terhességet.

A vezetéknév hallatán Nabor felkapta a fejét. Julián Don Laureano Villaseñor fia volt, a város legnagyobb boltjának tulajdonosa, aki hozzászokott ahhoz, hogy kívánságait parancsokká alakítsa.

Tomás a mellkasához szorította a kalapját.

„Nem arra kérem, hogy feleségül vegye. Csak arra kérem, hogy adjon neki időt, hogy világra hozhassa gyermekét anélkül, hogy a nyelve darabokra tépné.”

Mateo lenézett a bőröndre.

„El Encinalban élelem, menedék és tisztelet van. Amíg Amalia maradni akar, senki sem fog hozzányúlni.”

Amália egyenesen ránézett.

– Nem akarok alamizsnából élni. Tudok főzni, varrni, könyvelni és kertészkedni.

– Akkor akkor fog dolgozni, amikor az orvos azt mondja, hogy tud, nem pedig akkor, amikor a szégyen kényszeríti rá.

Tomás csendben sírt. Átölelte lányát, odaadta neki a rózsafüzért, és még sötétedés előtt elment. Négy nappal később meghalt egy kölcsönvett szobában a plébánia mellett, anélkül, hogy soha többé látta volna.

A hír megrendítette Amaliát, de nem győzte le. Segített Remediosnak, nyomon követte a kukoricaeladásokat, és forró kávét hagyott Mateónak, amikor visszatért a legelőről. A férfi sosem kérdezte meg, miért sír Amaliának a kora reggeli órákban. Egyszerűen csak felkapcsolt egy lámpát a folyosón, hogy tudja, nincs teljesen egyedül.

Egyik délután Mateo dróttal felvágott tenyerrel tért vissza. Amalia megtisztította a sebet, és biztos kézzel bekötözte.

„Már megszokta, hogy senki sem törődik vele” – mondta.

– Megszoktam, hogy nincs rá szükségem.

— Az nem ugyanaz.

Mateo hallgatott, bár ez a mondat napokig megmaradt benne.

A béke nem tartott sokáig. Celia Becerra pletykákat kezdett terjeszteni a város főterén, miszerint unokahúga elcsábította a farmert, hogy vegye át El Encinalt. Don Laureano lemondta 30 szarvasmarha vásárlását, és meggyőzte a biztost, hogy vizsgáljon ki egy feltételezett erkölcstelen kapcsolatot. Mateo azonban nem hátrált meg.

Vasárnap hajnalban öt lovas érkezett a tanyára. Don Laureano haladt az élen, Celia, két vidéki rendőr és egy világos öltönyös férfi kíséretében.

Amália kiment a teraszra, és elejtette a csészét.

Julian volt az.

Nem tűnt el, és nem is volt beteg. Új csizmát viselt, jegygyűrűt, és ugyanazzal a mosollyal, amellyel megesküdött, hogy szereti a nőt.

Julian mindenki előtt Amáliára mutatott.

– Az a nő ellopta a családom iratait. És a gyerek, akit vár, nem is az enyém.

Don Laureano felmutatta a biztos által aláírt parancsot.

– Add át nekem a lányt, és megóvunk attól, hogy te is börtönbe kerülj, Santillán.

Mateo Amália előtt állt, miközben a vidéki férfiak a fegyvereik után nyúltak.

Megvédted volna? Kommentelj, oszd meg, és keresd meg a 2. részt, mert a vád egy sokkal súlyosabb árulást takart.

2. RÉSZ
Mateo nem vette le a szemét a vidéki emberekről.

„A tanúzás elrendelése nem jogosítja fel őket arra, hogy belépjenek vagy bárkit elvigyenek. Ha átlépik ezt a küszöböt, meg kell magyarázniuk a bírónak, miért engedelmeskedtek egy földtulajdonosnak, és nem a törvénynek.”

A férfiak haboztak. Don Laureano hozzászokott az engedelmességhez, de egyikük sem akarta, hogy azzal vádolják őket, hogy erőszakkal eltávolít egy terhes nőt.

Julián előrelépett.

Amália ellopott egy dokumentumot, ami az apámé. Az apja elrejtette, mielőtt meghalt.

Amália ekkor értette meg, miért kérdezősködött Julián annyiszor udvarlásuk alatt a nagyapja dobozai felől.

– Soha nem akartál hozzám feleségül jönni – mondta. – A családom papírjaira voltál kíváncsi.

Celia sietve félbeszakította.

– Ne hazudj! Don Laureano fizette apád gyógyszerét. Hálásnak kellene lenned, nem vádaskodnod.

– Azért fizetett, hogy vigyázz a házunkra – felelte Amália.

Celia pofonja visszhangzott a folyosón, de Mateo megragadta a csuklóját, mielőtt a lány újra megüthette volna.

– Többé nem fog hozzányúlni ezen a ranchon.

Don Laureano bejelentette, hogy jogos paranccsal térnek vissza. Távozóban Julián elég közel ért ahhoz, hogy ezt motyogja:

– Add ide, amit apád elrejtett, és mindennek vége.

Ez a fenyegetés megerősítette, hogy van valami, amiről még Amália sem tud.