A következő napokban a Villaseñor család hatalma kezdett csökkenni El Encinal környékén. A vevők nem voltak hajlandók eladni Mateo szarvasmarháit, a kovács nem adott neki többé hitelre szerszámokat, és valaki kerítést húzott fel az úton, amely a közös itatóvályúhoz vezetett. Mateónak és Nabornak a szarvasmarhákat egy több órányira lévő forráshoz kellett vinniük.

Egy kora reggel azt találták, hogy a kerítést átvágták, és 14 állat hevert szétszórva a szakadékokban. Mateonak sikerült megállítania a legtöbbjüket, miközben Lucero nevű gesztenyebarna lován lovagolt, de ő egy borjú üldözése közben elesett, és megsérült a válla.

Amália az éjszakát a betétek cseréjével töltötte.

„Mindez miattam történik” – mondta.

– Azok miatt történik, akik azt hiszik, hogy bánthatnak téged.

– Elmehetnék.

Mateo a fájdalom ellenére is felállt.

„Ha el akarsz menni, oda viszlek, ahová csak akarsz. De ha azért tervezed, hogy elmész, hogy megments engem, ne dönts helyettem.”

Tekintetét a kezükre sütötte, melyeket csupán néhány centiméter választott el egymástól.

– Nem akarok elmenni.

Mateo a sajátjával fogta Amalia kezét.

– Akkor maradj.

Don Laureano két nappal később megjelent egy javaslattal: vásárolják meg El Encinalt az értékének kevesebb mint feléért, ejtsék a vádakat, és küldjék Amáliát egy szerzetesotthonba a születéséig.

„Nem kell elveszítened a vagyonodat egy olyan lány miatt, aki problémákkal érkezett” – mondta.

– A földet vissza lehet szerezni – felelte Mateo. – Az a méltóság, amit az ember elad, örökre elveszett.

Azon az éjszakán Lucero kétségbeesett nyerítése mindenkit felébresztett. A takarmányistálló lángokban állt, és a lángok elérték a karámot. Nabor kinyitotta a kapukat, míg Mateo a legelő felé terelte a szarvasmarhákat. Amalia és Remedios élőláncot alkottak a kútból származó vödrökkel.

A tüzet még a ház elérése előtt sikerült megfékezni, de annyi élelmet veszítettek, amennyi több hónapra elegendő lett volna. A kerítés közelében Nabor talált egy petróleumszagú üveget, és egy ezüst bojtot, ami hasonló volt a Julian nyergéhez.

Mateo egyenesen a városba akart menni, de Amália megállította.

– Egy bojt nem lesz elég. Don Laureano azt fogja mondani, hogy tegyük oda.

Megtanulta, hogy az igazsághoz bizonyíték kell, amikor az ellenség tanúkat vásárolhat.

Másnap délután egy sekrestyés érkezett egy horpadt bádogdobozzal.

– Don Tomás Anselmo atyánál hagyta. Elrendelte, hogy csak akkor adják át, ha valaki megpróbálja elvinni Amáliát a tanyáról.

A kulcs a rózsafüzér belsejébe volt varrva. Amália remegő ujjakkal nyitotta ki a dobozt. Adóbevételeket, több levelet és egy megsárgult dokumentumot talált, amelyet 1891-ben lepecsételt egy teocaltiche-i közjegyző.

Mateo felolvasott. Don Laureano elismerte, hogy a 45 hektár, ahol a raktárát építette, Ignacio Becerráé, Amalia nagyapjáé, és megígérte, hogy visszaadja azt. De soha nem tette meg.

Alatta egy nemrégiben készült jegyzetfüzet hevert. Az egyik oldalon hat kifizetés szerepelt, amelyeket Laureano fizetett a fiának. Az utolsón ez állt: „Julián Villaseñornak, amiért felkereste a Becerra örökösnőt, megtalálta a dokumentumot és visszaszerezte az eredetit.”

Amália felismerte Julián aláírását. Ugyanaz volt, mint ami a szerelmes levelein szerepelt.

A doboz alján találtak egy újabb üzenetet Tomástól:

„Bocsáss meg, lányom. Az a férfi sosem véletlenül érkezett. Mire rájöttem, ki küldte, már a méhemben hordoztam a gyermekedet.”

Amália rájött, hogy Julián nemcsak elhagyta őt. Apja parancsára csábította el.

3. RÉSZ
Az ütés olyan mély volt, hogy Amália mozdulatlanul állt, a kártyák szétterítve az asztalon. Julián minden ígérete más értelmet nyert: a kérdések Ignacio nagyapáról, a látogatások Tomás ládájánál, a ragaszkodása ahhoz, hogy egyedül maradjon a házban.

– Apám megpróbált figyelmeztetni – mormolta. – Azt hittem, azért nem fogadta el Juliant, mert szegény volt.

Mateo gondosan összehajtogatta a dokumentumot.

– Tomás nem úgy halt meg, hogy nem bízott benned. A védekezésére készülve halt meg.

Másnap reggel Mateo nem vitte magával az eredetit a városba. Attól félt, hogy a biztos elkobozza vagy eltünteti. Viaszos kendőbe csomagolta, és Amaliával és Naborral Teocaltiche-be utazott, ahol Salvador Castañeda közjegyző ügyvédként praktizált.

Az öregember órákon át vizsgálgatta a pecsétet és keresgélt a feljegyzéseiben. Végül megtalálta az 1891-es feljegyzést. Az aláírás, a földmérések és két tanú neve megegyezett. Később egy feljegyzés is megjelent: Laureano kérte az eredeti visszavonását, azt állítva, hogy teljesítette a megállapodást, de Amalia nagyapja soha nem írta alá a felmondást.

„A dokumentum érvényes” – magyarázta a közjegyző. „Ez nem jelenti azt, hogy holnap visszakapják a földet. Villaseñor harcolni fog, tanúkat fog állítani, és megpróbálja kifárasztani őket. Ezt a dokumentumot azonban nem törölheti ki.”

A közjegyző három hitelesített másolatot készített. Az egyiket nála hagyta, a másikat átadta a bírónak, a harmadikat pedig Mateo tartotta magánál. Az eredeti példány a közjegyzői hivatal széfjében maradt.

Az óvintézkedés szükségesnek bizonyult. Még aznap este valaki átkutatta a hotelszobájukat. A behatolók elvittek egy mappát, amelyet Mateo értéktelen papírokkal töltött meg. Azt hitték, megtalálták a bizonyítékot.

Amikor visszatértek El Encinalba, Celia a kapunál várta őket. Ruhája poros volt, szemei ​​pedig feldagadtak.

– Laureano tudja, hogy Teocaltiche-be mentek – mondta. – Julián dühösen tért vissza, mert a mappa üres volt.

Amália nem hívta be.

– Honnan tudta Don Laureano, hogy a nagyapám megőrizte azt a dokumentumot?

Celia sírni kezdett.