Mateo még jobban tisztelte őt emiatt.
1910 augusztusában, amikor a vihar elsötétítette a hegyeket, Amália vajúdni kezdett. Remedios hívta a bábát, Nabor pedig kiment az esőbe, hogy megkeresse az orvost. Mateo az ajtó előtt állt, kalapjával a kezében, olyan félelmet érezve, amilyet soha semmilyen roham nem keltett benne.
Amikor meghallotta a lány sírását, becsukta a szemét.
Remedios mosolyogva távozott.
– Gyere, és találkozz vele. Olyan tüdeje van, mint aki hallatni akarja a hangját.
Amália fehér takaróba csavarva tartotta az újszülöttet.
– Aurora Tomasának fogják hívni – mondta. – Aurorának, mert alkonyat után érkezett. Tomasa apám után.
Mateo közelebb lépett anélkül, hogy merte volna megérinteni.
– Gyönyörű.
– Vigye el.
– Az fájhat neki.
– Kiálltál a kettő mellett, amikor senki más nem akart.
Mateo befogadta a lányt. Aurora kinyitotta a szemét, és a kezével megfogta az egyik ujját.
– Szia, kicsim – suttogta. – Ez a ház a tiéd, ameddig csak akarsz maradni.
Amália felismerte ugyanazokat a szavakat, amelyek hónapokkal korábban megmentették, és sírni kezdett.
Miután teljesen felépült, összeházasodtak, egy egyszerű szertartás keretében a kápolnában. Nem azért tették, hogy visszaállítsák a becsületet, vagy hogy a történetnek tekintélyes színt adjanak. Amalia beleegyezett, mert már volt vagyona, állása és szabadsága elköltözni, mégis úgy döntött, hogy Mateóval marad.
Nabor és Remedios voltak a keresztszülők. Celia az utolsó padsorban ült, anélkül, hogy olyan helyet foglalt volna el, amelyet még nem foglalt el.
El Encinal az évek során sokat változott. A vevők visszatértek, az állatállomány gyarapodott, és a házat Aurora léptei töltötték be. Mateo továbbra is szűkszavú maradt, de soha többé senki sem nevezte hidegnek. Akik ismerték, tudták, hogy hallgatása soha nem a szív hiánya volt, hanem egy seb, amely egy biztonságos helyre várt, hogy felszakadjon.
Amalia megőrizte Tomás rózsafüzérét a megsárgult dokumentummal együtt. Amikor Aurora felnőtt, azt elmesélte neki, hogy a papír segített visszaszerezni néhány földet, de nagyapja igazi öröksége valami egészen más volt: egy kiutat előkészíteni, amikor úgy tűnt, hogy minden ajtó zárva van.
San Jerónimo lakói még jóval később is emlékeztek arra a délutánra, amikor egy haldokló apa a Kőemberre bízta lányát. Azt mondták, hogy Tomás már azelőtt elvesztette az erejét, hogy elérte volna El Encinalt.
Amália mindig kijavította őket.
Az apja nem érkezett meg legyőzve. Utolsó leheletét összeszedve elvezette őt az egyetlen ajtóhoz, amely még egy egész falu ellenére is nyitva maradt.
Milyen érzés volt elolvasni ezt a történetet? Ha megérintett vagy érdekesnek találtad, ne felejtsd el megosztani, hogy több ember is felfedezhesse.❤️
Még sok izgalmas történet vár rád. Görgess lejjebb, és kattints a „Továbbiak Jerrytől” gombra, hogy tovább élvezhesd őket. Nagyon köszönöm, hogy elolvastad.👇
